Főfájások európai módra

Az euróövezetre kezdettől fogva irigykedve vagy az ellendrukker lelkes kétkedésével nézőknek ugyancsak kapóra jött a „bazi nagy” görög válság, hiszen – íme, a bizonyság – az euró nem véd meg semmitől, Athén hiába tagja a ma már 16 országot magában foglaló eurózónának, a gazdasági viharok nem kímélik a régi görögök utódait. S való igaz, hogy a londoni  The Economist az integráció első számú főfájásáként éppen a görög pénzügyek szanálásának kényszerét említette. Persze van más is, ami miatt csillapító tabletta után kell nyúlniuk a brüsszelieknek. A második számú fejfájás okozója Barack Obama, aki lemondta részvételét  a májusi madridi csúcson. Washingtonban a hazai  tennivalók sokaságával indokolták a távolmaradást a spanyol fővárosba tervezett találkozótól, az európaiak pedig kénytelen-kelletlen ismét tudomásul veszik, hogy az amerikai globális stratégiában az öreg földrész teret veszít, kivált Kína és India emelkedő csillaga miatt. Másokkal ellentétben nem sietném el a végkövetkeztetést, hogy ugyanis az Obama-kabinet időszakában Európa végleg leértékelődik, ám kétségtelen, hogy vannak jelei ennek az irányzatnak, s a madridi út lemondása ezek sorába illeszkedik. A főfájás harmadik oka szorosan összefügg mindezzel: Brüsszelben szeretnének erre az új évtizedre olyan programot kidolgozni, amely – ellentétben az ezredfordulós lisszaboni stratégiával – nem fullad kudarcba, teljesíthető célokat tűz az integráció elé, vagyis megalapozza a dinamikus gazdasági növekedést – némelyek az ütem megkétszerezését sürgetik – és fölértékeli Európát a világpolitikai küzdőtéren. Hogy az új stratégia sikeresebb lesz-e,
mint a lisszaboni, a fölpörgő gazdasági növekedésből tudják-e fedezni a szociális kiadásokat, mindenekelőtt a munkanélküli-segélyeket, valamint a nyugdíjakat – ez ma még a távoli jövő kérdése. A görög válság enyhítése és föloldása viszont igen sürgető, s abban egyetértés mutatkozik, hogy a gondokat a görögök többé-kevésbé önmaguknak köszönhetik, mert nem kellett volna korábban félrevezetni Brüsszelt és elengedni a költségvetést. A mostani szocialista kormányfő, George Papandreu mintegy atyai örökségként folytatja a válságkezelést, hiszen édesapja, Andreasz Papandreu töltötte be a kormányfői posztot a nyolcvanas években, amikor a kölcsönkérések spirálja elindult. A görög gondok is nyilván nagyon összetettek, s Brüsszel és a Nemzetközi Valutaalap is a fájdalmas költségvetési szigorítások felé tereli Athént, bár egyesek szívesebben  vádolják a „névtelen spekulánsokat” meg a „deficit-fetisizálókat”. Több mint figyelemre méltó, s valamelyest enyhítheti a brüsszeli főfájást, hogy a szocialista kormányfőt támogatják az ellenzéki konzervatívok, akiknek a vezetőjével az ifjú Papandreu még egyetemistaként ismerkedett meg Amerikában. A célok és módszerek tekintetében egyfajta nagykoalíció formálódik, amelyet a szélekről – ezúttal elsősorban a balszélről – élesen bírálnak. Természetes, hogy az unió centrumállamai feszülten figyelik, a mediterrán államokban fölpuhítják-e a közös fizetési eszközt, amelynek egykori piacnövelő és az árfolyamkockázatot kiküszöbölő hatásáról a szkeptikusok most kevesebb szót ejtenek. Rossz hír számukra az is, hogy minden brüsszeli főfájás ellenére az unió vonzereje a kívülállókra mintha nem csökkenne. Izland, amely másfél éve hazánkkal szinte egy időben kis híján belezuhant a gazdasági szakadékba, most úgy látja, az uniós tagság nagyobb védettséget ad, mint a kívülállás. A hazánknál valamivel nagyobb, mind-össze 300 ezer lakosú állammal napokon belül megkezdődő csatlakozási eszmecserék semmiféle stratégiai változást persze nem okoznak az integrációban, az eddigi nagy vitapont, a halászati övezet ügyében föltehetően megegyeznek majd. Izlandnak a közhiedelemmel ellentétben nem csak halai vannak, szinte nagyhatalomnak számít a génkutatásban és a geotermikus energiában, de Reykjavíknál kétségkívül többet nyom a latban a Nyugat-Balkán, s úgy fest, hogy legkésőbb az első világháború kitörésének századik évfordulójáig az EU déli határai kitolódhatnak Horvátországtól akár Montenegróig, Szerbiától esetleg Koszovóig, netán Macedóniáig is, ha a most mással elfoglalt görögök is így akarják. S ez utóbbiak mintha rájöttek volna, hogy bajaikért kár az eurót okolni.
Mert euró nélkül a bajok alighanem jóval nagyobbak lennének.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!