Ellenzék lehet a hazában?

Ő ugyanis rendre ezt teszi, nehéz volna eldönteni, hogy túlzott magabiztosságból, avagy meggondolatlanságból. Két kollégám az ATV Újságíróklubból eltérően is látja a Népszava hasábjain: Bolgár Orbán őszödi beszédének tartja a most teljességében megismert kötcsei elmélkedést, amely tehát bumerággá válhat, Mészáros viszont úgy véli, a Fidesz elnöke korántsem óvatlan, a publikálás nagyon is tudatos volt, mert azzal kívánta kecsegtetni a jobboldali közönségét, amire az annyira vágyik: a baloldal teljes marginalizálásának lehetőségével. Mindkettőben van igazság, s nem is zárják ki egymást. Történetesen éppen ama őszödi monológ bizonyítja, hogy mennyire homlokegyenest eltérően lehet felfogni ugyanazt a szöveget (a hívek rajonganak érte, mások a fejüket fogják). S hát nem Orbán az első (és utolsó) politikus, aki tévesen ítéli meg a hatást. Én például váltig remélem, hogy ő is így jár e kötsei látomásával, s szándéka ellenére inkább mozgósítja a baloldali, mint a jobboldali szavazókat, noha a mostani közzététel valószínű célja visszacsábítani a szélsőjobb szírénhangjaira elcsábultakat.
S teszi ezt – mit sem okulva az elmúlt időszak történéseiből – megint mintegy versengve a radikálisokkal. Mintha azok térnyerésében nem éppen az lett volna a perdöntő, hogy a középjobb vezető pártja a választási vereségét követően maga kezdett radikális húrokat pengetni (mindjárt a szélsőjobb csalást emlegető állításának fokozatos átvételével, holott azt a szavazást a saját kormánya rendezte). Ezzel pedig jószerivel legitimálta ezt a szóhasználatot és logikát, kivált a fiatal nemzedék számára (nem véletlen, hogy a nyugati konzervatívok ettől többnyire tartózkodnak). Hogyne, a Fidesz – természetesen helyeselhetően – nem zsidózik és nem cigányozik, de amúgy gyakran nehéz volna megkülönböztetni szövegeiket a szélsőjobbétól. Kivált a politikai ellenlábasok ócsárlásában.
Kötse óta pedig tudhatjuk, hogy a cél tekintetében is alig. Hogyne, Orbán a kulturális elit „kiválasztódására” csupán valamiféle „a közösség által elfogadott értékelési rendet” hirdet, s nem ígéri Vona módjára tévék „lerombolását”. Ám ez szinte elhanyagolható különbséggé válik, amikor egyértelműen kilátásba helyezi a jobboldali értékrend szerinti berendezkedést – legalább tizenöt-húsz évre. S mivel maga óhajt megszabadulni az „állandó értékvitáktól”, no meg a „duális erőtértől”, vagyis feleslegesnek tekinti a két oldal közti akár csak minimális konszenzust is, ez már nem is pusztán hegemóniát ígér, hanem jószerivel monopóliumot. Mi most majd berendezzük nektek a magyar demokráciát, tetszésünk szerint: a beígért „nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér” Orbán víziójában „képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”. Vagyis ismét lesz kurzusideológia és kurzuskultúra. Csak tudnám, miért háborodtak fel oly éktelenül azokon a cikkeken, könyveken, amelyek éppen ilyen szándékkal vádolták a pártot és vezérét?!
Nem akarunk olyan kormányfőjelöltet, aki az hirdeti, hogy nincs alternatívája, mert az ilyen nem kormányozni, hanem uralkodni akar – mondta vádunk tanúja 1998 áprilisában. Holott az óvatlanul ilyesmit mondogató Horn történetesen kormányzásával bizonyította, hogy esze ágában sincs élni, pláne visszaélni kétharmados parlamenti többségével. Már csak azért sem, mert amögött nem állt hasonló baloldali társadalmi többség. Orbán viszont most már egyenesen ki is akarja iktatni azt az alternatívát, hiszen Kötsén úgy vetette fel a kérdést: „olyan kormányzati, politikai magatartást akarunk-e folytatni, amely magában hordozza a duális rendszer visszaállásának lehetőségét”, avagy „egy olyan kormányzati rendszert akarunk felépíteni, amely minimálisra csökkenti a duális erőtér visszaállásának esélyét”?
A politikus, aki választási vereségét követően tudatta, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, tehát – hogy klasszikus szóhasználattal éljünk – lélekben kormányon óhajtott maradni (lelkesebb hívei „örökös miniszterelnökként” emlegetik), most indokolttá teszi a mi kérdésünket: tessék mondani, ellenzék lehet a hazában? Mármint olyan, amely nemcsak a pártállami korszak megtűrt, bár zaklatott ellenzékéhez hasonló, de még csak nem is a Horthy-korszak hatalomra jutási esélytől megfosztott pártjaihoz, hanem – miként valamennyi igazi demokráciában – a kormányerő alternatívája. S akként persze örökös vitapartnere. Az angolszász hagyományú országokban épp azért nevezik lojális ellenzéknek, mert csupán az adott kormányt ellenzi, s nem magát a rendszert. Orbán jövőképében (és e jövő akár májusban elkezdődhet) a duális erőtér visszaállását meggátolni kívánó kormányzat ellenzéke óhatatlanul e rendszer ellenzékévé is válna, s nyilván olyan bánásmódra is számíthatna. A jobboldali média olykor elképesztő stílusú fenekedése és fenyegetőzése tekinthető akár előlegnek is.
Pedig Orbánék esetleges választási kétharmada éppúgy nem lenne társadalmi is, ahogyan Hornéknak sem volt az. Ilyen győzelmet csakis (a felmérésekben egyelőre jelzett) alacsony szavazási részvétel esetén remélhetnek. Egy internetes jobboldali publicista le is írta, hogy 57 százalékos részvétel fölött már csak szocialista voksok léteznek. Ezért mindegy, hogy Kövér komolyan gondolta, avagy – amint állítják – iróniának szánta a szavazat megvásárlásának ötletét, mert pár éve maga is (és nem tréfásan) hangoztatta, hogy ha már megnyerni nem sikerülne, legalább távol kell tartani az urnáktól a baloldali tömegeket. Kétségtelen, hogy semmi sem betonozhatna be oly politikailag bombabiztosan egy kormányzatot, mintha megvásárolhatná a soha sem szavazók voksát (kb. harminc százalék), ez nyilván kompenzálná a netán mégis mozgósítható baloldaliakat. Amúgy ez alig száz évvel vetné vissza a magyar társadalmat, az általános választójog előtti korba, bár némely jobboldaliaknak nyilván a Horthy-korszak nyílt szavazásos rendszere is megtenné. Bárhogyan volna is: egy pillanatnyi politikai erőviszony alapján demokrata nem rendezhetné be a valóságos többségnek is azt a centrális erőteret (ehhez elég meggondolnunk, hogy új demokráciánk eddig öt országos választása után két tavaszi győztes is elbukott már az őszi önkormányzatin). A politikai szerencse forgandó, de csak akkor, ha nem a duális rendszertől viszolygó Tuskó Hopkinsok keverik a kártyát.
Orbán Kötsén elpanaszolta, hogy „nincs egyetlen olyan közös érték ebben a duális erőtérben, amit mind a két fél elfogadna, hanem folyamatos harcok zajlanak a legalapvetőbb kérdésekben is”. Példaként a családtámogatást és a kettős állampolgárság ügyét említette, s hogy „nemcsak politikai küzdelmek, hanem értékviták is” vannak. Hát e felfogást bizonyosan nem Oxfordban sajátította el! E megjegyzése ijesztő mélységekről árulkodik, hiszen éppen azokat a vitákat óhajtaná kizárni, amelyek a demokráciát megkülönböztetik a közös értékeket – ha kell erővel – meghatározó tekintélyuralmi rendszerektől. Amerikában konzervatívok és liberálisok évtizedek óta ádáz vitában állnak arról, hogy tiltsák-e vagy sem a nemzeti lobogó elégetését, mint a szólásszabadság szélsőséges megnyilvánulását. A franciáknál máig vannak, akik elutasítják a nagy forradalmat, amelyet évente parádésan megünnepel az egyébként tényleg túlnyomó többség. 
Ha valami, ez a valóban ijesztő kilátás mozgósíthaná a szocialista kormányban csalódott, ám jobboldalivá mégsem vált baloldali gondolkodásúakat. Hogy olyan világot kívánnak nekik berendezni, amelyben önmaguk feladása nélkül legfeljebb megtűrtek lehetnek. S nekik majd nemcsak tűrniük kell, mint az első Orbán-kormány idejében, tőlük idegen dolgokat (utóvégre a demokráciában ez a kisebbségben maradtak sorsa), hanem bele is kell törődniük ennek megváltoztathatatlanságába, no persze, csak tizenöt-húsz évre. Mármint egyelőre. Még nem láttam-hallottam olyan nyugati politikust, aki mert volna ilyet ki is mondani, akkor sem, ha elemzők biztosították ilyen távlatokról. Nixonnak a Watergate-botrány kirobbanása előtt „császári elnökséget” jósolt a New York Times, bár már az aggodalom hangján. Mindenesetre még nem volt az, mert akadtak bírák, ügyészek, újságírók, valamint el nem hanyagolhatóan időnként a Fehér Házat tiltakozó táviratokkal elárasztó „kisemberek”, akik ezt megakadályozhatták. Egy „centrális erőtérben” erre aligha lehet számítani.
Immár kétség sem férhet a téthez. De amíg Kötse előtt a magát kormánya által cserbenhagyottnak érző baloldali megkockáztathatta, hogy áprilisban majd ő hagyja cserben a szocialistákat, immár kétséget kizáróan tudhatja: valójában önmagát, gyerekeit hagyná cserben, ha holmi büntető szándékkal nem élne szavazati jogával. Ezzel az erővel akár el is adhatná Kövérnek.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!