A kocka el van vetve?

 Egy dolog azonban jószerivel biztosra vehető: holnaptól mindenképpen új politikai időszámítás kezdődik. Akkor is, ha a két kormánypárt megszavazza az egészségbiztosítás átalakításának törvényét, s abban az esetben is, ha mégsem jönne össze a többség.
Ez utóbbit felesleges is magyarázni, hiszen egy sor koalíciós politikus (főleg liberális) jósolta a vészt, egyenesen a kormánybukást, amivel logikailag akaratukon kívül felsorakoztak a jobboldal vezére és fegyverhordozói mögé, akik régóta szeretnék cikluszáróvá felnövelni a referendumot. Természetesen bármely kormányt megráz, sőt meg is ingat egy kedvenc tervének kudarca, de ilyen azért előfordult már nem is egyszer a nyugati demokráciákban is, s nem dőlt össze sem a világ, sem a kormányzat. Viszont bomlottak fel, valóban, koalíciók fiaskók nyomán, ami – és a jobboldali politológus állítása ellenére: egyedüli okként – tényleg előre hozta a választásokat. Más kérdés, hogy ilyen malőr esetén elkerülhetetlen a kormányzati stílus, olykor személyi változtatás.
Ezúttal azonban a sikeres megszavazás sem jelentené, hogy a koalíció és reformterve révbe ért, vagy legalább nyugodtabb vizekre hajózott. A felajzott kedélyek, felszított indulatok – nem szólva a határozatlan időre jelzett sztrájkról – a hadakozás folytatását ígérik. Méghozzá azért is, ami a szocialista képviselők mondhatni hamleti dilemmájának is oka: még megannyi részlet tisztázatlan, a harcot tehát tovább kell vívni. Az utolsó percig habozókat éppen liberális partnereik teszik nyugtalanná. Például az egészségügyi tárca empátiadeficittel küszködő irányítója, aki tudatta, hogy a végső cél továbbra is a tisztán magántőkével működő egészségbiztosítás. Vagyis annak az eredeti liberális akaratnak kikényszerítése, ami – a kormányfő által egyengetett kompromisszum ellenére – tiltakozásra késztetett majd másfél száz, főleg baloldali értelmiségit. S ami aligha oktalanul tesz gyanakvóvá számos szocialista képviselőt, akik el szeretnék kerülni mind a kormányválságot, mind a liberális koncepció diadalát. Nem lett volna szabad hagyni idáig fajulni a dolgot, a koalíciós huzakodást páholyból néző – és tőle telhetően a feszültséget szító – jobboldal örömére. Hogy végső soron a saját kormányuk vagy az ellenzék között kelljen választaniuk, miközben mégis csak egy hosszú távú reformról döntenének, lehetőleg annak érdeme és nem pillanatnyi politikai súlya szerint.
Talán mégsem volt jó ötlet e vitathatatlanul szükséges reformba belevágni liberális tárcavezetéssel (és most hagyjuk az elmúlt másfél év egészségügyi viszontagságait, amelyek persze csak rontottak a nagy horderejű változtatás társadalomlélektani feltételein). Ha a miniszter asszony (és néhány hasonlóan őszinte, voltaképpen a kompromisszum kijátszását kilátásba helyező tanácsadója) körömszakadtáig ragaszkodik az eredeti liberális tételhez, akkor legalább utólag legyen nyilvánvaló, hogy érdemes lenne módosítani a koalíciós felálláson és a végrehajtáson (amiben a részletek ördöge bujkál). Márpedig maga a – szocialista egészségpolitikusok szerint mégsem több-biztosítós – kompromisszum is jelzi, amiről a tagadhatatlanul széles körű (bár politikai megfontolásból is gerjesztett) társadalmi vonakodás is árulkodik: a kormányzó koalíción belül is kisebbségi koncepció az a „végső cél”. S akkor több mint bűn: hiba lenne a kecskére bízni a káposztát, amelyet – állítják váltig a szocialista szakértők – mégis sikerült „megmenteni”. Bizarr helyzet, hogy hitelüket éppen a koalíciós partner kiszólásai teszik kétségessé. Ez fordítva alig fordul elő, s talán a közvélemény-kutatások is ráébreszthették a nagyobbik pártot, hogy immár a saját imázsával illene törődnie.
S hát azt is illene önkritikusan bevallani: csapnivalóan készítették elő ennek a törvénynek az elfogadtatását. Van abban logika, hogy most már nem szabad halogatni a sorsdöntő szavazást, nehogy a bizonytalanság tovább tartson, ám a halasztás mellett is jó érvek szólnak. Hiszen a kompromisszum tényleg az utolsó pillanatban jött létre, s lám az egyik partner máris a kijátszásáról ábrándozik (ez politikailag akkor is így van, ha nyilván állítják: majd az élet kényszeríti ki ama „végső cél” elérését). A felzúduló baloldaliak pontosan ezt sejtve-látva intenék óva a szocialista pártot a jóváhagyó vokstól.
Bizony, egykönnyen válhat pirruszivá akár a holnapi csatanyerés is. Visszatekintve az sem volt túl szerencsés, hogy a kormányfő – bár megérthető koalíciós egyensúlykeresésből – nem annyira a saját pártja álláspontjának harcosaként érkezett az alkudozásba, mint csupán a kompromisszum egyengetőjeként, szinte közvetítőként. S ha már Gyurcsány, talán alkatilag is, képtelen a régóta bevált módon „külső nyomásra kenni” a kényszerű változtatásokat (pedig a konvergencia kötelme ezt tálcán kínálta neki), s szívesebben áll a reformerek élére, akkor legalább Napóleonra gondolhatna: ő ugyan maga ragadta meg a zászlót és indult a lodi híd felé, ám annak biztos tudatában, hogy gránátosai követik.
Lehangoló látni a két kormánypárt vesszőfutását, amit korántsem lehet csakis a reformok elleni szokásos berzenkedéssel magyarázni. Nemrég a kaposvári kórházigazgató megírta, milyen – kifejezetten lelkes – fogadtatásban részesült a miniszterelnök a tavaly tavaszi választás előtt egy egészségügyi tanácskozáson, amikor az alapos átalakítás mellett érvelt. Vagyis igenis volt – és szerintem van is – fogadókészség a változtatásra, amelynek elkerülhetetlenségét kevesen  merik tagadni. A társadalombiztosítás bliccelőinek lebuktatását is mindenki helyesli, az emberek ma már értik, hogy a számlát valakinek meg kell fizetnie, s a vita csakis arról szól: ki legyen az? (szerintem a tandíjügyi népszavazáson meglepetés fogja érni a Fideszt). De alighanem jóval megfontoltabban és természetesen azt a „végső célt” kellően tisztázva kellett volna ebbe a reformba belekezdeni egy országban, amelybe az elmúlt másfél évtized beáramló populáris kultúrája megannyi filmet, könyvet hozott a magánbiztosítók betegellenes manővereiről.
S hát a lezajlott vita is „magyar módra” alakult: a pró és kontra érvek hirdetői többet foglalkoztak a másik oldal hátsó szándékainak leleplezésével, mint a közös pontok meglelésével. Holott a most szavazásra feltett kompromisszumos csomag is jelzi, hogy elvben lehetséges ilyen alkut kötni (feltéve persze, hogy senki sem siet rögvest kijátszani). S az sem vitás, hogy ilyen horderejű reformot normális országban az ellenzék legalább hallgatólagos helyeslésével szoktak keresztülvinni (emlékezzünk a német jobboldal ilyetén viselkedésére Schröder kormányzása idején). Viszont a mi mindent tagadó és együttműködésre a világért sem hajlandó jobboldalunkat az sem zavarta a reform kitartó fúrásában, hogy a maga kormányzása idején számos hasonló elképzelése volt. Ez sajnos a dögöljön meg a szomszéd tehene mentalitás, de mondhatnánk a maói minél rosszabb, annál jobb tételt is. A két kormánypárt ügyetlenkedésénél is lehangolóbb, avagy inkább riasztó ez hovatovább rendszertagadó, „bolseviki” magatartás, amely a hidegháború során a Moszkva-hű kommunista pártokat jellemezte, s amelytől már ama eurokommunisták is eltávolodtak. Az „új rendszerváltoztatást” oly szívesen emlegetők legalább a „régi” rendszerváltáshoz tarthatnák magukat.

 

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!