Kommentár

        
Egykor Churchill Oroszországról mondta, hogy olyan talány, amely titokzatosság mélyén rejtélybe burkolózik. A hidegháború évtizedeiben komoly szakma volt a kremlinológia, amelynek tudorai még akként is próbálták megfejteni az orosz rejtélyt, hogy ki moszkvai vezető hol áll a Lenin-mauzóleum mellvédjén. Ma voltaképpen valami hasonló zajlik Teherán esetében. Kommentátorok és kormányfők egyaránt találgatnak, meglehet az iráni ajatollahok legnagyobb örömére, bár az effajta rezsimek belső erőviszonyai rendszerint a részvevők számára is talányosak.
Február második felében egy árva mondatocska bolygatta fel az elemzői és kormánykedélyeket: a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrei egy lakonikus mondatot írtak jelentésükbe arról, hogy az irániak vagy kéttonnányi urániumot szállítottak egyik helyről a másikra, bevallottan dúsítási célból. Abból pedig köztudottan nukleáris fegyver gyártásának alapanyaga is lehet. Vajon mit akart vele elérni Teherán, s valóban hamarosan elkészül az iráni atombomba? S ha igen, akkor vajon milyen válasz várható Amerikától és leginkább attól az Izraeltől, amelynek megsemmisítéséről az iráni elnök nem is egyszer célként beszélt.
S ahogyan Teherán a bombájához, a nagyhatalmak – és Izrael – vészesen közelednek az elkerülhetetlen döntéshez: mit tesznek e vészes lehetőség kizárására, ha még tehetnek egyáltalán bármit is. A világ szeme elsősorban Washingtonra szegeződik, hiszen Izrael aligha indíthat akciót iráni célpontok ellen legfőbb szövetségese és támogatója beavatása nélkül. Állítólag ugyan Netanjahu szándékosan nem ígérte meg Obamának, amit korábban Bushnak: az előzetes értesítést, de nehéz elképzelni, hogy a Fehér Ház erről csak a CNN-ből tájékozódna. Hiszen akár szólnak előre, akár nem, azt minden elemző biztosra veszi, hogy az iráni papi rezsim Amerikát (a Nagy Sátánt) is felelőssé tenné, s ellenakcióit – megannyi közvetlen és közvetett terrorakciót – nyilván amerikai célpontok ellen is indítaná. Amikor a minap Obama nemzetbiztonsági tanácsadója járt Izraelben, s most az ottani védelmi miniszter látogatott a washingtoni vezetőkhöz, bizonyosan e lehetőség foglalkoztatta a két felet leginkább. Túl azon, hogy van-e egyáltalán esélye egy megelőző katonai csapásnak, mint volt hajdan az iraki, s alig két esztendeje a titkos szíriai atomreaktor lerombolásakor. Hiszen e példákból okulva, Teherán megannyi óvintézkedést tett. Igaz, a New York Times szerint az amerikai és izraeli hírszerzés meglehetősen „beépült” az iráni atomprogramba, ám a lap szerint Obamáék is csak sötétben tapogatóznak. Továbbra sincs egyetértés abban sem, hogy mennyi idő van még hátra a bombáig, s egyáltalán: ki iráni vezető ujja kerülne a nyomógombra. De még abban sincs nyugati konszenzus, hogy Irán valóban akarja-e a bombát, avagy csupán úgy tesz, mintha akarná, hogy így zsaroljon ki minél többet a nagyhatalmakból, amelyek képtelenek – talán e találgatások miatt is – dűlőre jutni hatásos szankciókkal (ráadásul Peking maximum tartózkodni hajlandó, tehát nem kíván élni vétójogával). A New York Times névtelenül idézi Obama egyik kulcsemberét, aki bevallotta: majdnem tökéletes listánk van a Teheránnal kapcsolatos harmincéves tévedéseinkről. Most éppen az a nézet van divatban, hogy az ellenzéki tüntetésektől megingott teheráni rezsim keményvonalasai nem is bánnák azt a katonai csapást, attól remélve a „nemzeti egység” helyreállítását az ajatollahok rendszere mögött. Churchill sem mondhatta volna szebben.

 A.J. 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!