Az emberek, te ostoba, az emberek!

Eme elmélkedésből azonban, sajna, csupán a Jobbik táborának duzzadása a valóságelem.  Kár, hogy ez „elitünkre” a meglepetés erejével hat, noha páran a szájas balosok közül már jó ideje kongatjuk a vészharangot, magam is elkövettem már (ehelyütt is) idevonatkozó – felesleges – figyelmeztetéseket. Még inkább sajnálatos, hogy most, amikor a farkas bent van már a kertben, a többiek rögvest egymásra mutogatnak. A Fidesz az elmúlt nyolc év „bal” liberális termékének nevezi Vonáékat, az MSZP a kígyót melengető Fideszt emlegeti, de egyikük sem jut el addig a kolosszális felismerésig, hogy bár a felelősség hányadáról lehet vitatkozni, most mégsem ez a legfontosabb. Mulasztásuk tudniillik közös. Ildomos lenne hát a rendszerváltás egész történetét átgondolniuk, lehetőleg önkritikusan. Kampányidőszakban persze az „elit” politikus tagjai nemigen szoktak gondolkodni, önkritikájuk meg – ne legyünk naivak – szóba sem jöhet.
Pedig a pártokra szakadt, de valahol mégiscsak közös rendszerváltó Világszellemnek ideje volna már némi józan paraszti ésszel is kiegészülnie. Ha csakúgy találomra, hideg fejjel ízlelgetné a kézenfekvő okokat, már az is sokat segítene.
De csöppet sem érdemes például abból a tetszetős vízióból kiindulnia, hogy a Jobbikot valami setét háttér-összeesküvés hozta létre. Hiszen, ha így történt is (koránt sincs kizárva), a lényeg nem ez. Összeesküdni lehet, sőt a világhistóriában időnként szoktak is, ám a Jobbik régen átlépte már azt a küszöböt, ami a szektát a komolyabb politikai szereplőtől megkülönbözteti. Utóbbi tartósan nem létezhet masszív társadalmi bázis nélkül, márpedig kétségtelen, hogy a Jobbiknak van ilyen.  Mitől? Hogyan? Kikből? Derék szellemünknek inkább ezt a problémacsokrot lenne érdemes kissé tüzetesebben szemügyre vennie.
Nem foglalnék állást most abban a kérdésben, hogy a rendszerváltás végleg megbukott-e, avagy csak szörnyen félresikerült. Bízzuk e finom különbség megállapítását a könyörtelen történelemre. Vaksi kortársként érjük be annyival, hogy ami eddig megvalósult belőle, olybá tűnik, mintha az a kapitalizmus meglehetősen ócska változata volna. A rendszerváltás lényegét jelentő tulajdonváltás egyébként kellemes művelete – hogyan lesz a közösből (nem a semmiből!) magántulajdon – a magyar társadalom csupán elenyésző hányadát érintette. A többség szájtátva nézte-tűrte, hogy a boldog kevesek közöljék vele: ami eddig a miénk volt, mostantól fogva, ipi-apacs, az enyém. Tetszettél volna te is jókor, jó időben, jó helyen lenni, barátocskám. Csakhogy látom a savanyú képedről, hogy erről is lemaradtál. Pech ez, belátom. Őszinte részvétem. De mától fogva most már ehhez igazodj.
Egy-két év se telt el a nagy fordulat után, és máris sokaknak meghatározó tapasztalata lett ez a – minek is nevezzelek? Legyen, mondjuk, ipi-apacs kapitalizmus.
Még ennyi idő sem kellett hozzá, hogy emellett az is kiderüljön: az új rendszer merőben új ugyan, mégsem működik igazán. No de csak akkor nem, ha működésen levitézlett módon a társadalmi biztonság fenntartását, ne adj’ isten növelését értjük. A hoppon maradtak kezdték fölfedezni, hogy bár szabadok ugyan, különösen ami a nyomorgás gyakorlati jogát illeti, de akinek így fest a világ, egy idő után csupán a saját gyomrát hallja, s hajlamos megfeledkezni arról, mily nagyszerű érzés is az, hogy szabad. Ráadásul azt is hamar megmagyarázzák neki, hogy a baj fő oka nem a szerkezetben, ellenkezőleg, nem másban, mint önnön magában keresendő! Miért nem gondoskodsz magadról, kérdik tőle szigorú és feddő hangon a magukról még idejében és már heted-
íziglen öngondoskodók. Lerí rólad, hogy nem vagy elég rugalmas, és sz…t sem ér, amit tudsz, de hát nem is érhet, mert máson sem jár az eszed, mint az ingyenlevesen. Márpedig tudhatnád, ingyen-
leves nincsen, legföljebb rászorultsági alamizsna van csak, szóval értsd már meg te szegény agyalágyult, meg kell, hogy szorítsalak! Merthogy az emberi tényező költségnövelő faktor, és az a legfontosabb, hogy jók legyenek a gazdasági makromutatók! (Nota bene, ez az egyéni hasznok jól bevált fedőneve.) Ha azok jók, valamicske abból majd neked is lecsurog, feltéve, persze, ha nem ágálsz sokat és belátod: a mocsarakat mindenképp lecsapolják, hiába brekegsz. Mert a (brekegő) többségnek, ahogy azt a minap – egy máig felelős személytől – hallhattuk, sosincs igazuk. Illetve csak egyetlen esetben lehet. Ha egyetértenek velem.  
Mikro (emberi) szinten az vált tehát a rendszerváltás másik nagy élményévé, hogy a kapitalizmus sajátos nyertesei nálunk egyszersmind újhitű próféták is, dacára annak, hogy jobb helyeken azért eltelik egy-két emberöltőnyi idő e két fontos alakítás között. Úgy rémlik, Drake kapitány annak idején mintha veszteg maradt volna, beérte azzal, hogy a királynő által is megbecsült, tisztes kalóz volt, nem volt érkezése a brit alattvalókat ideológiailag is boldogítani. A mi neofitáink azonban nem érnek rá, tükörképükben mindig készek felfedezni az ellenállhatatlan prófétát, és szorgosan prédikálják neked, hogy ha nem követed őket, akkor lényegében tökkel ütött lúzer, és bizonyára lusta, maradi vagy. Csupa olyasmit, amit a megalázottak és megszomorítottak kiváltképp szeretnek hallani. Ettől aztán előbb-utóbb hamut szórnak a fejükre, belátják bűneiket és pironkodva a történelem szemétdobjára loccsantják az ingyenlevest.
Ámbátor inkább az tűnik életszagúnak, hogy mindenből és mindenkiből kiábrándulva, profánul szólva az ülepükkel szavaznak. És ez még a lágyabbik változat. Avagy elmennek és arra a pártra voksolnak majd, amely minden keserűségüket néhány egyszerű tőmondatba sűríti, és egyúttal az ellenséget is kijelöli nekik. Cigány, zsidó, komcsi, kapcsi stb. Jelenleg ez a párt a Jobbik – és ez a keményebb olvasat. 
S hogy a helyzet még keményebb legyen, mára a Jobbik a lecsúszástól rettegő, egyre dühödtebb középosztályból is jócskán meríthet, meghódította továbbá a politikára még egyáltalán odasandító – az elmúlt húsz évben minden releváns történelmi tudástól megkímélt, ezért aztán érzelmileg könnyen elcsábítható – fiatalokat. Visszahódítani egyelőre sem a politikába hirtelenjében belelépett Bokros doktor, sem a jobb sorsra érdemes Mesterházy (Attila), vagy éppenséggel az igencsak felemásan diadalittas Orbán sem tudja őket, akármi jövőképről is énekel. Húsz évért, húsz évet, hirdeti a Jobbik, s ha ez nem is sikerülhet neki, tény, hogy húsz év után jelentékeny erővel léphet színre, a mindent tagadó jobboldali radikális politikai erő. És bár nem amiatt ugyan, amiért és ahogyan azt a saját felelősségét megkerülő és áthárító Fidesz sugallja, de ebben az előretörésben valóban kapitális az MSZP felelőssége is. Okosabb és/vagy baloldali politikával a Jobbikot oda lehetett volna szorítani, ahová a legjobb esetben is való: a politika perifériájára. Mára azonban Vonáék innen is, onnan is elcsábíthatnak szavazókat, bárhogy döntsenek is odafönt a mostanra egyre gondterheltebb pártirodákban.   
Kókadozik már a rendszerváltó Világszellem, a csalódás és a düh guanója vastagon ül a lelkeken. Elavult már a híres Bill Clinton-i intés, „a gazdaság, te ostoba, a gazdaság!”, bárkitől hallják is ezt, a választók ettől csak még dühödtebbek lesznek.
Új szlogen volna ajánlatos minden egyes –értelmesebb és tanulékony – demokratikus szereplőnek: Az emberek, te ostoba, az emberek!

Galló Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!