Both András még képes visszatérni a színpadra

 „Elképzelni is nehéz, milyen hihetetlen nagy energiát képesek mozgatni, végtelennek tűnő érzelmi skálán. Az emberi hang a legszebb, legértékesebb hangszer a világon. Nagyon régóta várom, hogy leírja valahol egy szakértő, mennyire rosszul hangsúlyoznak egyesek a hazai médiában. A magyar gyakorlattól teljesen idegen beszédmód kezd elterjedni. A magyarban a szó első szótagján van a hangsúly és a jelzőt nyomatékosítjuk, nem pedig a jelzett szót. Nem is értem, hogyan keveredtünk ide, de teljes a káosz. Igaz, a felelősség a miénk is. Nekem még öreg színészek mondták annak idején: vigyázz, mert téged néznek az utcán! Hogyan öltözünk, tüsszentünk, viselkedünk. Attól függetlenül, hogy ötvenedszerre ajánlom ugyanazt a filmet, nem mindegy, hogyan teszem. Az emberek hallanak és másolnak: az igényszintem nem csak publikus, hanem minta is egyben” – magyarázta.
Both András először tűzoltó akart lenni, vonzották a veszélyes, izgalmas foglalkozások. „Gyerekként arról voltam híres, hogy sosem tudtam a fenekemen maradni. Kiskorom óta az életem össze van kötve a színpaddal. Szavalóversenyekre jártam, beléptem a színjátszó körbe és néptáncolni kezdtem. Végül a Színművészetire vezetett az utam, a Szinetár-osztályban végeztem ’86-ban. A diploma után Szegedre költöztem és négy évig maradtam. Megalapítottuk a Független Színpadot, mely 1994-ig működött. Minden nagyképűség nélkül mondom, az ország egyik legjobb színtársulata oszlott fel ekkor. Díjakat zsebeltünk be, tévéközvetítések népszerűsítettek minket. A színházigazgató-, illetve rendezőcserék idejében úgy féltek tőlünk – elsősorban Ruszt Józseftől – mint a tűztől. Ki szerettünk volna lépni abból a körből, ahol mint esztergályost fizetnek meg: nem a darabszámért akartunk játszani. Azóta szabadúszóként dolgozom. Boldogan visszatérnék, de egyelőre nincs reális esélyem rá. Úgy érzem, még nem öregedtem, nem savanyodtam meg, alkalmas lennék a munkára. A színházi világban azonban nem nézik jó szemmel, ha valaki mocorogni kezd a médiában. Nekem a főiskola óta nem kellett felállnom a mikrofon mellől ahhoz, hogy pénzt keressek. Ha mégis visszatérnék, nem épületet, hanem embert választanék” – vélte. „Nem biztos, hogy üdvözítő, ha minden színész kipróbálja magát a tévében; nekem sem az az álmom, hogy reggeli műsort vezessek. Nem vagyok celeb, nem szeretnék ebben a világban elmerülni. Egyébként sem vagyok ismert; legalábbis amíg meg nem szólalok!” – nevetett. „1992-ben adtam először a hangom egy tévéreklámhoz. Akkor és most is jólesik, ha felismerik az orgánumom az utcán, a postán, vagy a boltban. Csak kedves visszajelzésekre emlékszem, sokszor külön megkérnek, hogy mondjak néhány szlogent, vagy mondatot. Az egyetlen komoly nehézség a technika elsajátítása volt. Amikor kezdtem, volt, hogy másfél órán keresztül vettünk fel egy harminc másodperces reklámot; nekem kellett időzítenem, nem segített semmilyen kifinomult vágóprogram. A mai számítógépes rendszerekkel ennek az időnek csupán töredékére van szükségünk. Az pedig csöppet sem zavar, hogy csak a hangomról ismernek fel, hiszen a szakmának kizárólag ebben a szeletében vagyok aktív. Az a dolgom, hogy eladjam azokat a termékeket, melyeket a csatorna gyárt. Nem véleményezek, ahogyan a híradósok sem teszik. Nem titok, én is szívesen játszanék filmekben, komoly szerepet. De világosan látszik, hogy a tévéjátékok eltűntek, a filmrendezők pedig kinyitják a „színészlexikont” és ugyanabból a húsz emberből válogatnak” – mondta Both András, aki legérdekesebb felkérését néhány évvel ezelőtt kapta. „Valaki felhívott, de nem árulta el, kik lennének új munkaadóim. Csupán azt akarta tudni, váltanék-e, elméletben. Nemet mondtam, hiszen remekül érzem magam az RTL Klubnál. Hiába kerestek meg többször is rádiók, azt hiszem, a szakmámban feljebb már nem léphetek.”

Á.D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!