Mikor az első pofont megkapod

Mármint a fasisztoid (Európában egyenesen újfasisztának, újnácinak minősített) szélsőjobb és a demokrácia határait ugyan kitologatni próbáló, ám azt mégsem – éppen Európára tekintve sem – átlépő középjobb. Ha Hitler megtámadná a poklot, lenne egy jó szavam az ördögről az alsóházban – adta magyarázatát a nagy brit a Sztálinnal kötött szövetségnek. Bármennyire aggasztó is, ahogyan – kötcsei fejtegetése szerint – Orbán eufemisztikusan szólva át akarja rendezni a demokráciát, ez mégsem hasonlítható össze azzal, amilyen „szebb jövőt” Vona kínál nekünk. A Fidesz vezére mégsem rúghatja fel e heti vendégei, az európai konzervatívok normáit, s a tőlük kapott – kormányzási esélyeinek szóló – bókok ebben az értelemben felfoghatók finom figyelmeztetésnek is azok megtartására. „Levelezőpartnere” maga bizonyítja, mennyire fittyet hány ezekre a jogállami normákra, már szóhasználata is a pártját megbélyegzőket igazolja: „eltakarítottuk az SZDSZ-t, és itt lenne a lehetőség, hogy eltakarítsuk az MSZP-t is”. Igazán kedves tőle, hogy nem a hírhedt ausradie-ren kifejezést újította fel. Különben szórólapjuk hasonlóan árulkodó: „Húsz évet a húsz évért” – ígéri a „jobbik” elszámoltatás, kifejezetten felidézve a gulagra küldők sommás ítélkezését (talán ezért is, avagy netán perektől tartva, nevezik némelyek inkább „nemzeti bolsevizmusnak” e mindkét egykori szélsőség ismérveit mutató mozgalmat).
A Fidesz-közeli publicista múlt hétvégi, Vonához írott nyílt levelével és a címzett egyenesen Orbánnak szóló (a jobboldali médiabirodalomban persze közzé nem tett) válaszával olyan háború vette kezdetét, amelyet előre lehetett látni, s amelynek puszta ténye is az „egy a tábor, egy a zászló” stratégia csődje. Valamint a Csurkával szakító Antall orbáni „kiigazításának” kudarca. Már akkor, a kilencvenes évek elején nyilvánvaló volt, hogy a magyar szélsőjobb hagyományait felélesztő, az antikommunizmust antikapitalizmussal elegyítő és antiszemitizmussal vegyítő „radikálisokkal” nem lehet Európába jutni, ma pedig onnan csak kikerülni lehetne. Első kormányzása során azonban Orbán egészen jó elmanőverezett velük, s amikor a csurkisták kipottyantak a parlamentből (bár ugyanannyi voksot kaptak, mint négy évvel korábban), a Fidesz elnöke vérszemet kapott és semmibe vette az antalli tapasztalatot: visszahívta a táborba a szélsőségeseket, hátha úgy lesznek nemcsak sokan, hanem elegen is. Mit mondjak, a kísérlet túl jól sikerült, Frankenstein professzor a megmondhatója! Amint Bajnai fogalmazta, a szörny ott dörömböl a Parlament kapuján. S ami Orbánnak nyugtalanítóbb: térnyerése kikezdheti a Fidesz remélt túlhatalmát is. Akár még az is előfordulhat, hogy nemcsak a kétharmados álmokból kell felébredni, hanem a kormányzási többségnek is híja lehet. S a konzervatív európai élvonalban forgolódó Orbánnál jobban senki sem tudja, hogy Vona pártjával nem működhet együtt.
Már nemcsak azért, mert Európa nem engedi, hanem mert ő immár nem kaphat – Schüsselhez, de akár Ficóhoz hasonlóan – haladékot, hiszen aligha ígérheti meg e nyakára nőtt radikalizmus leszalámizását. Annyiban jogos Vona gúnyos válasza az orbáni „sas nem kapkod a legyek után” megjegyzésre, hogy „ön nem a legyek ura, és mi sem vagyunk már két pofonnal elhessegethető legyek”. Majd kiderül, hogy ő is téved-e, ám amennyiben kora ellenére ismeri a régi slágert, tudnia kell, hogy az első pofon után meg kell szoknia a többit is. Ebből ízelítőt kapott máris, elég belepillantani a szombati jobboldali lapokba: „bűnözők a Jobbik körül?” – hirdeti címoldalán az egyik, míg a másik szalagcímmel tálalja nagyiparos tulajdonosának verdiktjét: „a Jobbik a nemzeti bolsevizmus pártja” (vélhetően abból a megfontolásból is, hogy a célközönségre nem hatna igazán riasztóan a nemzetiszocializmus címkéje). Bizony, abba a számon kérendő és megtorlandó húsz évbe, miként a Jobbik vezére is utal rá, benne van a jobboldal mérvadó része is, s nemcsak két kormányzási ciklussal, hanem kereteinek kialakításával. Lehet, hogy 2006 őszén Orbán valóban játszott a tűzzel, ám a vonai megrovás („tétlenül nézte” a baloldal nyolcéves hatalmát) az érem másik oldalát mutatja: valóban visszariadt a teljesen legitim és Európa által elfogadott kormányzás erőszakos megdöntésétől. De még attól a meggondolatlanságtól is, hogy – miként a jobbikos felhánytorgatja – pártja képviselői visszaadják a mandátumukat, ami persze szintén a parlamentáris demokrácia normáinak felrúgása (egy törvényesen lezajlott szabad választás után).
Megindult hát a Fidesz egész pályás letámadása, amint az kiolvasható volt a publicista hadüzenetéből, benne a szemrehányás a nagy ellenzéki párt által felkaroltak, Vona és az immár az Európai Parlamentet kioktató jogásznő hálátlanságáról. Valamint „forradalmaskodó” felelőtlenségéről. Teszem azt a terrorizmus gyanújával őrizetbe vettek lelkes védelmezésével, s hát korántsem csupán a baloldali pártelnöknő kezdte feszegetni a merényletekre készülő (és támadásokkal is próbálkozó) szervezet „politikai szárnyának” szerepét, hanem a Fidesz médiájának zászlóshajója is. Háboroghat Vona, hogy ugyan mi közük volna nekik a „vélt terrorizmushoz” (bár a Molotov-koktélban részesített politikusok nemcsak vélték annak), pláne a cigánygyilkosságokhoz, ha ezen a széljobbon a határok ki sem voltak jelölve, sőt nem is oly rég mai gyanúsítottal árultak meg egy gyékényen. S ne tévedjünk: ha az offenzíva időzítése nyilván a választások előtti felméréseknek köszönhető is, a szélsőjobbra csábulók eltántorításának és a táborba való visszaterelése immár sürgető szándékának, az a második és többi pofon mindenképpen várható és megjósolható volt. S nemcsak a kormányon való együttműködés európai elfogadhatatlansága okán, hanem a vészes tendencia láttán.
Amíg Orbán azt képzelte, hogy a retorikailag és olykor az utcán is fenyegető csoportokkal ő tartja sakkban a baloldalt, a liberálisokat, addig a lovak közé dobta a gyeplőt. Ám a harci szekér vészesen kezdett robogni a szakadék felé, a középjobb által elfogadhatónak minősített stílus és szóhasználat túlságosan hatásos lett a – radikalizmus valamely változatára életkoránál fogva is fogékony – új nemzedék köreiben. A Fidesz vezérének el kellett tűnődnie azon, hogy vágyott „centrális” hatalmát kikezdheti egy másféle „dualizmus”: a jobboldal szélein. S mivel sikeres kormányzásra mégsem készülhet a saját politikai oldalán oly előszeretettel – és szélein oly vehemenciával – ostorozott Európával, meg a „pénzvilággal” konfrontálva, bízvást kitarthat, de akár még fokozódhat is a szélsőjobb lendülete az ő uralma alatt is. S a szörny étvágyát csak ideig-óráig tudja csillapítani a baloldali táborból kiragadott, odavetett koncokkal. Jogállami ítélkezéssel különben sem elégítheti ki a „népítélettel” fenyegetőzőket. Bár illett volna, nem volt muszáj viszonozni a demokratákat a szélsőségesektől elválasztó kormányfői gesztust, ám annak megfelelően viselkedni mégis csak kötelező egy európaiakat vendéglátó kormányfőjelöltnek. S itt elválik az út a szebb jövő felé masírozóktól, ha gárdistamundérban menetelnek, ha anélkül. Bármibe lefogadhatjuk, hogy e heti vendégei ígéretét vették és a maguk stílusában ők is számon kérők lesznek.
E kirobbant hadakozást a baloldal egyáltalán nem nézheti érdektelen kibicként, páholyban pedig már régen nincsen. Egyelőre még vétóhelyzetben sem a jobboldali túlhatalommal szemben, amit a legalább egyharmados parlamenti szerep biztosítana. S ahhoz már csak azért is mozgósítania kellene végre a létező, ám jórészt csalódott egykori táborát, nehogy ott tévesen úgy képzeljék: a szélsőjobb megállítására nekik kellene biztosítaniuk a Fidesz akár kétharmadát is (még széplelkű közírók is elcsábultak a szirénhangokra). Nem azt kell latolgatnia egy baloldalinak, hogyan alakulnak az erőviszonyok a jobboldalon, hanem azt: miként lehet eleve kizárni a szocialisták „eltakarításának” lehetőségét is. Hogy eszébe se juthasson bárkinek. Ha valamikor, most kell igazán, de nem meggondolatlan – a radikálisokat jószerivel igazoló – harciassággal kampányolnia minden voksért a baloldalnak. S nyilvánvalóan a churchilli logikával kell szemlélnie, s akkor is méltányolnia a megkésett szakítási igyekezetet, ha továbbra is okkal tekint gyanakodva az orbáni hegemonisztikus tervekre. Hiszen az Európában feltámadó fasizmusként számon tartott szélsőjobb párt (bizonyság rá a gárdisták mindenütt címoldalas sajtója) további térnyerése végzetesen ronthat hazánk külvilági megítélésén, s vele életlehetőségeinken. Téves taktika figyelmen kívül hagyni e szakítást, s a fideszesek kíméletlen ellenzékiségét ajánlani mintául a szocialistáknak, vagyis rossz hadvezérként tovább vívni az előző háború csatáit. Már csak azért is, mert – felújítani óhajtván a „kétfrontos harc” hazai hagyományait – ez beleillene az orbáni stratégiába. Nem szabadna megfeledkezni egy másik mondásról sem, amelyet Sartre ajánlott a desztalinizációt gyanakodva nézőknek: a sztálintalanítás sztálintalanítani fogja a sztálintalanítókat.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!