Györgyi Annának erős az önbizalma

t Nem először rendezi a férje, Kiss Csaba. Ez nyilván ad valami pluszt, de a próbák bizonyos időszakában nehézséget is jelenthet.
– A nehézséget én nem érzem. Ez most már a tizenharmadik közös munkánk. Persze voltak olyan próbák, amikor összevesztünk, bent a színházban vagy akár még itthon is.
t Ilyenkor felszabadultabban kiabálnak, mintha nem lennének házasok?
– Nem vagyunk mi kiabálósak, csak egymásnak feszül két akarat, két vélemény. De nem kell azt gondolni, hogy fogok egy tányért, és hozzácsapom a falhoz. A próbafolyamat alatt természetes a feszültség, most éppen a darabban szereplő másik két kollégámmal, Bán Jánossal és Csuja Imrével is előfordul. Sőt, ez kifejezetten jó, mert azt mutatja, hogy mindenkinek van véleménye.
t Attól, hogy Kiss Csaba nagyon ismeri, több mindent ki tud passzírozni önből?
– Ő nem „passzírozós”. Nagyon érzékeny, szeret szöszölni, szeret szétszedni egész pici elemekre akár egy mondatot is. Nem az a típusú rendező, aki elmondja, hogy balról vagy jobbról jövök, csináljak így vagy úgy, aztán rám enged valami látványos fényt, hatásos zenét, hanem a színpadon általában alig van valami a színészen kívül. Nem a külsődleges eszközöket részesíti előnyben. Lehet, hogy elfogult vagyok, de vele és Vidnyánszky Attilával tudok a legjobban dolgozni. Most sem lesz sokkal több a színpadon, mint egy ágy, szék, varrógép, poszter és ott leszünk mi, színészek. Vagy igaziak és érdekesek leszünk vagy sem. Nincs hókuszpókusz. Sokszor nem tudom visszaadni a szerepnek azokat a rétegeit, finomságait, amiket Csaba kér.
t Milyen szerep, amit a Guppiban játszik?
– Tamara a nevem. Ez a háromszereplős darab egy panellakásban játszódik, Moszkvában. Tamara faluról származik, a férje hozta fel a városba. Húsz-huszonöt éve élnek együtt, és ebbe a kapcsolatba hirtelen belelép egy másik férfi, akit Bán János alakít, a férjemet pedig Csuja Imre. És azután ebből lesz mindenféle helyzet.
t Nyilván az is valamilyen helyzetből fakadt, hogy tíz év után otthagyta az Új Színházat. Úgy tudom, ön mondta, hogy ebből elég volt. Miért alakult ez így?
– Mert elég volt. Jól éreztem magam ott sokáig, de váltanom kellett, el kellett jönnöm, már nem éreztem jól magam, más helyzeteket is ki akartam próbálni. Az Új Színházban szerettem a színésztársaimat, meg a műszakot, de mégis úgy gondoltam, hogy lépnem kell, pedig nem vagyok ugrálós típus. Konfliktuskerülő vagyok, szeretem, ha szeretnek, és társulati ember vagyok. De elegem lett. Nem akarom pontról pontra elmondani, mi történt, hosszú is lenne. Egy kollégám azt kérdezte, miért nem tűrök tovább, de nekem olyan arcom van, hogyha valami nem tetszik, akkor nem tudok mosolyogni, meg nem is akarok. Ehhez már öreg vagyok. Azt éreztem, hogy már 42 éves vagyok, szeretnék valami újat. Állandóan rossz kedvem volt, miközben alapvetően pozitív beállítottságú, jókedvű vagyok. Mégis állandóan morogtam, már nem bírtam, ami ott folyik. Miközben amikor eljöttem, gondoltam, hogy nem kerülök jobb helyzetbe, mert most mindenütt rossz.
t Középkorú színésznők számára kevesebb a drámairodalomban a szerep. Éppen az ön korában szoktak a színésznők félni attól, hogy jaj, mi lesz velük. Emiatt általában nem is mernek változtatni. Tehát vagy nagyon rossz kedve lehetett, vagy kellő önbizalma, hogyha szabadúszó lesz, akkor is kap elég munkát
– Bíztam abban, hogy lesz munkám. De én elsősorban ember vagyok, nem színésznő. Nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy azért mert középkorú színésznő vagyok, görcsösen ragaszkodom a budapesti státusomhoz. Nem ragaszkodtam ahhoz a havi fix száznyolcvanezer forintomhoz, amit kézhez kaptam. Nem csak erről szól az élet. Sok mindent ki lehet próbálni, aztán meglátjuk, hogy mennyit érek én. Hála istennek, vannak munkáim. De tudom azt is, hogy hosszabb távon társulati ember vagyok. Ha olyan helyre hívnak, hogy az nekem is tetszik, akkor természetesen újra elmennék egy társulatba. Nem vagyok én az a szabadúszó alkat, aki jön-megy. Nem vagyok önmenedzselő típus. Benne volt a pakliban, hogy rosszabb helyzetbe kerülök, de én most sokkal jobban érzem magam, mint ember.
t És színésznőként rosszabb helyzetben van?
– Kívülről lehet, hogy így látszik. Többen szörnyülködnek, hogy Jézusom, eljöttem egy budapesti színházból, ami közel is volt a lakásomhoz, volt havi fizetésem. Végül is jó szerepeket játszottam. De az ember mégiscsak érzi, hogy mikor kell váltania. Nekem nagyon sok önbizalmam van, lehet, hogy nincs is rá okom, de így születtem. Nem szeretnék csak arra rágörcsölni, hogy építem a karrieremet. Ha úgy alakul, akkor csinálok majd mást. Van két gyönyörű kisgyerekem is. Nem egy karrierjét építő színésznő vagyok, hanem örömből játszom. Olyan helyzetekben pedig nem akarok maradni, amelyeket méltatlannak találok.
t A Pinceszínházban jól érzi magát?
– Ott nincs társulat, oda bemennek emberek, és előadásokat hoznak létre. Amikor fölmegyek a színpadra, megpróbálom a tudásom, az akkori állapotom legjavát adni. A Pinceszínházban az Annie, Anna, Annabella című monodrámát játszom. Elég nagy lépés volt számomra, hogy egyedül ki merjek állni a színpadra, és másfél órán keresztül megpróbáljam lekötni a nézők figyelmét. Ez nem kis dolog. Három szerepet alakítok egymagam, a nők elcseszett életéről szól ez a darab, ahogyan egy férfi látja. De tényleg szeretnék majd társulathoz tartozni. Egyelőre azonban jól érzem magam, remélem, jól el tudom játszani a Guppiban Tamarát. Ez gyönyörűséges darab, rengeteget lehet rajta nevetni, és reményeim szerint sírni is. Én most különböző munkákban gondolkozom meg abban, hogy ma mi van, és olyan nagyon nem tervezek előre. Bízom benne, hogy tehetséges vagyok. Nem gondolom, hogy hülyeséget csináltam azzal, hogy eljöttem az Új Színházból. Az a legfontosabb, hogy az ember önazonos legyen.

Bóta Gábor

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!