Délibábjáték

Szó se róla, a helyzet nehéz voltát, vagyis a megbuktatni és felváltani remélt szocialisták egyenesen szörnyű kormányzását a szakértő politikusok élénken, túlzó megfogalmazásoktól egyáltalán nem tartózkodva ecsetelik. Utána viszont letagadhatatlanul kergetik azokat a délibábokat, olyan kívánatos – erős, rendezett, prosperáló – ország képe bontakozik ki a Fidesz kormányra kerülésének következményeként, hogy az embernek a hetvenes évek vicce jut az eszébe: a moszkvai elemiben a tanító néni sorra kérdi a gyerekeket, hol vannak a világ legszebb házai, legjobb iskolái, legpompásabb akármijei, s ők versengve kiáltják, hogy „a Szovjetunióban”. Mire a kis Natasa elsírja magát: „Szeretnék a Szovjetunióban élni!”
Nincs abban semmi meglepő, ha egy választás előtti ellenzéki pártprogram minden szépet és jót elmond a hatalomra áhítozókról, nagyszerű terveikről, s pocskondiázza a hatalmon lévőket. Ez utóbbi műfajban a Fidesz politikusai amúgy is jószerivel utólérhetetlenek. S hát kétségtelenül alkalomról alkalomra kreatívabbak: ma már nemcsak az emlékezetes 2006. október 23-i gyűlésükről távozókra rontottak rá a brutális rendőrök, hanem egyenesen fel is oszlatták a békés megemlékezést (ami érthetővé teszi, miért kellett onnan a pártelnöknek sietve távoznia, netán a letartóztatása elől?!) Annak azonban örvendhetünk, hogy kikelnek a „nyelvi durvaság” ellen is, alig várom a jobboldali média stílusának megszelídülését. De akkor a programírók miért vetélkednek a legdurvább publicistákkal, olyanokat állítva, persze a „sokan érzik úgy” kibúvóval, hogy a kormányzat „maffiaszerűen működik”, amely érzés e sokaságot leginkább a pártközeli média fogyasztásakor tölthette el.  
Ámde amennyiben hihetünk a programalkotók sommás verdiktjének, miszerint a szocialisták „csődbe kormányozták az országot”, s nincs egy jó szavuk sem a válságkezelés – sok helyütt méltányolt – sikeréről, akkor mire alapozzák azt a sok tetszetős tervüket? Hogy azokat rosszindulatúan ne minősíthessük bizony délibábnak, ahhoz valamit el kellett volna árulni realitásukról. Vagyis arról, hogyan és főként miből szeretnék megvalósítani. Mert, ugye, a több rendőr, több kórházi ágy meg amúgy minden több állami kiadást is jelent, viszont több adót a világért sem óhajtanak szedni, akkor pedig – miből?! Kétségtelenül örvendetes, ha a program egyik ajánlója a vállalkozói kamara elöljárója, aki megelőlegezi nemcsak az erős – és a „szükséges döntéseket” meghozni képes – kormányt, amelyben megbíznak majd a  nemzetközi pénzpiacok, de akinek van némi fogalma az utóbbiak „elvárásairól”, az (teszem azt nyugdíjasként, állami szociális programra szorulóként) nem feltétlenül fog örülni e baljósan hangzó „szükséges döntéseknek”.  
Vitathatatlanul vonzó egy erős és a külvilágban „újra” tisztelettel övezett ország képe, de többet kellett volna elárulni a hozzá vezető útról, kivált azoknak a minduntalan emlegetett zembereknek, akiknek idősebbje meglehetősen sok rossz tapasztalatot szerzett a „hozzá vezető utak” rögös voltáról. S akiknek gyanakvóbbja még azt gondolhatná, hogy őt – már megint – nagyon is kergetnék délibábok után, s a vezér csupán majdani mentegetőzése lehetőségére gondolva szúrta be ezt az alibinek is felfogható félmondatot.
Feltétlenül helyeselhető, hogy a program megállapítja: „csak úgy lehet kormányozni, ha az ígéretet valóságos tettek követik”. Legyen szó gazdaságról, amelynek Szezámja, tehát a fellendülés kora fideszes varázsszóra tárul. Vagy éppen jogállamról, amely utóbbit ugyancsak megerősíteni – ígérnek. Megnyugtatva, hogy az elszámolás nem lesz leszámolás, tehát – amint Roosevelt után immár Orbántól is tudjuk – félni csak a félelemtől szabad. De azért, ugye, a tudatosan félelmet keltőktől még lehet?

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!