A cédulák kritikus tömege

 Ahhoz pedig, hogy egyáltalán eljuthassunk a reformig, bizony cédulák kellenek.
Hiába tudja az ember az eszével, hogy szükség van a változtatásra, hogyha ugyanaz az ember, mivel a mindennapokkal küszködik, nem törődik a cédulájával. Azzal, amit kapott, ami talán még ott van az előszobában, és amit nem akárkinek, csak a saját kerületében indulóknak tölthet ki. Vagy talán mégis törődne vele, gondolkodik is rajta, kinek adja oda, talán éppen nekem, de közben valahogy mégis elfelejtődik az egész.
Pedig az ajánlószelvény azért kell, mert a törvény szerint abból képződik a jelölt. Már ha van belőle elég. Mert hogyha nincs elég cédula, nem elég sem a bő 600, de még a 749 sem. És hiába van, mondjuk, nekem a felmérés szerint 15 százalékos támogatottságom, mert ha nincs elég cédulám, nem lehet rám szavazni. Miért nincs elég cédulám, ha megvolna az a 15 százalék? Mert a dolog nem automatikus. El kell jutni a startkőhöz, különben nincs verseny. És aki képes eljutni – ami engem illet, el is szoktam jutni –, végig is csinálja.
Na, ezért nem kell a verseny. Ez a célja a sáskaprojektnek, ez volt négy éve is, csak akkor még afféle kampánysírdogálásnak vették, amikor többször is szóltam miatta. A nagy párt egyik jelese (ma az egyik pesti kerület polgármestere) akkor azt találta mondani, azért találtam ki a műbalhét, hogy végre lehessen egy kis színes sajtóm. A tipikusan magyar sáskajelenség valódi okát a nagy párt egyik kis helyi vezére klasszikusan így fogalmazta meg: „az a helyzet, hogy a politikában MDF-es képviselőre nincs szükség”. Ez a mondat is négy éve hangzott el először, magnószalagok is őrzik, csak hát az óta jogerősen az derült ki, nem is a zsaroló zsarolt, hanem fordítva. Vagyis hát az MDF jelöltje, az, akire éppen nem volt szükség.
De a nagy pártot már régóta nem az MDF veszélyezteti, mert már rég a Jobbik a legnagyobb baja. Meg a mi bajunk is, csak még nem mindenki tudja. És amint az minálunk történni szokott, hamarosan megint késő lesz. Előbb hagyjuk megtörténni, aztán ha tragikus veszteségek után túl vagyunk rajta, még a tankönyvből sem fogjuk megtanulni.
A politikai kibicek most éppen azt mondják, bőven elég három párt, nem kell a bonyolult étlap. Háromból a magyar könnyebben választ, mint négyből. Vonával majd szépen elbirkózik Orbán, aztán lássuk, mi fog történni: lehet, hogy Orbán nagy pártját fertőzi tovább a Jobbik, de lehet, hogy végül egy lesz végre tábor és zászló, és a Fidesz a parlamenti Jobbikot is szét fogja szedni.
Én azonban nem ragadnék most le se Orbánnál, se Vonánál, de még Morvai államfőjelöltnőnél sem, nem vagyok én politológus, hanem jelenleg szenvedő alany, úgyhogy viszszatérek inkább a kopogtatáshoz.
Mivel én is eleget járkálok, tudom, hogy nem könnyű. Nemrég egymás után két helyre mentem el. Az egykori házmesterlakásban jártam már, sok évvel ezelőtt sok levelet írtam, hogy a benne lakók végre megvehessék. Ez a család emlékezett erre, és mert az elmúlt húsz évben nemcsak a tévében láttak, ki is töltötték nekem a kopogtatókat. A másik hely nem alagsori volt, hanem tágas polgári lakás (benne igazi polgárok). Az akadémikus nem kért tőlem segítséget egyszer sem, csak figyelt, nézett, olvasott. Ezek után úgy ítélte meg, hogy nemcsak kávéval, hanem ajánlószelvénnyel is jól tart. 
A harmadik friss élményem szintén figyelemreméltó. A történet Pesten esett meg, ráadásul kedves helyemen. A Nereidák kútja a Ferenciek terén áll (régebben Felszab tér volt a beceneve), minden budapesti ismeri. Amikor a metrót építeni kezdték, valamikor a ’70-es években, néhanap Pesten jártomban én is átkeltem a Kossuth utca fölé ácsolt fahídon. Emlékszem, a kedvencem az árvízi hajós, báró Wesselényi Miklós kőkeretes, bronz, térbeli mélységű emléktáblája volt a csónakkal a templom oldalán, amelybe jól be lehetett látni odafentről. A Nereidák kútját aztán kicsit arrébb tolták, azóta éppen fele útban áll a ferences templom kapuja és a sarki ábécé között.
E két pont, két véglet között álldogált az elmúlt vasárnap is, amikor a tízórai miséről kiléptünk, és átmentünk gyümölcsöt venni a boltba. Még a kosaraknál tartottunk, amikor a templomkapuból utánunk szaladt, utol is ért minket egy jól öltözött asszony. Láthatóan velem akart beszélni, tehát demokratikusan megálltunk. Nem tettük okosan.
Előbb mocskos hazaárulónak, bolsevista gazembernek nevezett, nemzetellenes élősködőnek, akinek végre itt az ideje pusztulni, és majd áprilisban fog is. Már nem lesz sokáig ilyen jó kedve, mondta fenyegetően a valamiért mélységesen sértett tragika (öntudatos állampolgári vélemény). De hát hiába, kampány van. Hosszú évek alatt különben is volt elég alkalmam megszokni az ilyesmit, hazám közéleti kultúrája alaposan megedzett.
Én ekkor már továbbléptem, tekintve, hogy vásárolni akartunk. Amikor a hősnő már látta, hogy nem ér célt, elszánta magát a végső lépésre. Mint egykor az óvoda alsó tagozatában, amikor baba- vagy kisautóügyben elfogytak az érvek, elszántan próbára tette mély antibolsevizmusát, és felnőtt, szabad polgár módjára demokratikusan összegyűjtötte a nyálát. A rendelkezésére álló mennyiséget fölmérve azonban úgy ítélhette meg, hogy már nem lesz elegendő engem elérni, így hát leköpte helyettem a feleségemet.
A pénztáros és a vevők hallották a nagymonológot, vagy inkább belépőt, amit sietős kilépő követett, mert a hölgy a produkció végén az alibi vásárlókosarat is majdnem magával vitte. Az elhűlten figyelő vásárlók álláspontja általában az volt, hogy mostanában kicsit sok a zavarodott magyar ember (polgár), és csak egyre több lesz, sőt az sem szokatlan, hogy lapuló baloskákból lesznek a dühödt jobboskák (kimoderált állampolgári vélemény).
A távozó utcaművészről további egyöntetű megállapításokat is tettek („ismert erdei körökben az az általános nézet, hogy Micimackó, mint minden medve, szereti a mézet”). Például, hogy ha már eljött a misére, utána én voltam neki a bónusz, meg hogy úgy látszik, nem nagyon figyelt a szentbeszédre sem.
A közönségdíjas álláspont annak elfogadása volt, hogy az ilyesmihez időben és térben is egy kicsit túl közel volt a ferences templom. Nem mintha a demokratikus nyál szabadalmilag még le nem védett fentebb leírt felhasználása másutt kívánatos lenne. Lám, megint csak az ajánlószelvény (a kritikus tömeg már megvolt). Még jó, hogy amikor a polgárhölgy föltartóztatott, nem jutott eszembe elkérni a kopogtatóját. De másokét várom.

Csapody Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!