Itt az idő(zavar)

Futballistaként is alig várja, hogy lefújják a meccset, próbálja tartani az egyelőre tetemes előnyét. Mert játékosként és politikusként egyaránt
tisztában van vele, hogy – focista mondás szerint – a labda „kerek” (mármint gömbölyű), bármenynyire kevés idő van is hátra, még sok minden történhet. Kicsit ironikus, hogy aki fennen hirdeti: eljött az ő ideje, az mennyire siettetné az óra járását. Próbálja „tartani a labdát”, a világért sem hibázni, legszívesebben április 11-re tolná előre a mutatókat. Akaratlanul is elárulva, hogy tisztában van vele: immár csak neki van vesztenivalója. A felmérések tanúsága szerint az a fölény, ha nem is a hó eltűnésének sebességével, fokozatosan olvad, s valószínűleg nemcsak (szélső)jobb felé, hanem balra is, amit a mai – félelmekkel teli – légkörben netán nem is tudnak követni a közvélemény-kutatók.
Mert önmagát csapná be a Fidesz és vezére, ha el is hinné, hogy a pillanatnyi politikai közhangulat, az akár kétharmados parlamenti többséget is ígérő felmérések mögött hasonló társadalmi támogatottsága is van a jobboldalnak. Aminthogy a baloldal és politikusai meg azzal tévesztenék meg magukat, ha a mostani lehangolóan alacsony közvélemény-kutatási számaikból arra következtetnének, hogy ennyire megcsappant volna az ő gondolkodásmódjukra fogékonyak tábora. Nemcsak a kampányban nélkülözhetetlen kincstári derűlátás, hanem a realitás mondatja Mesterházyval, hogy „többen vagyunk, mint hinnénk”. Eltérő a dilemma: az egyik oldal gondja, miként lehet április 11-ig fenntartani a már sikeresen mozgósítottakat és megőrizni hitüket, a másikon viszont az, hogyan tudnának mobilizálni a csalódottakat és visszaadni hitüket.
Nem vitás, mindkét oldalon az ellenlábasra mutogatással lehet leginkább megmozgatni a – valóságos vagy potenciális – tábort. Sajnos, ez valamennyi demokráciában, a mienkénél érettebbekben is, így van, ezért sikeresebbek a negatív kampányok. Alighanem szerepe van ebben az emberi természetnek is: ha rosszat mondanak másokról, arra inkább figyelünk, s persze a médiának, amelyben csak a kutyát megharapó postásnak van „hírértéke”. A szocialisták okkal képednek el azon, hogyan lehetett ennyire sikeres az ellenzék „lerombolt országot” vizionáló – a tényeket nemcsak torzító, hanem többnyire tagadó – (sokéves) kampánya, holott ezért maguk is sokat tettek a válságkezelést megelőző kapkodó, s akként híveiket kiábrándító kormányzásukkal. Most pedig vészesen fékezi a – korábban ilyentájt rendre sikeres – kampányhajrát a korrupciós ügyeik (vitathatatlanul időzítettnek tűnő) felbukkanása. Ám mindezzel együtt, avagy ellenére, a szocialisták szavazótábora bízvást megnövekedhet áprilisra a mai felmérésekben tükröződőhöz képest. Ők ugyanis korántsem csinált mumussal állnak szemben.
Szinte komikus volt a jobboldali lap publicistájának minapi okoskodása: ha a szocialisták „annyira félnek a Jobbik előretörésétől, nem az lenne logikus, hogy a demokratikus versenytárs győzelmét és esetleges kétharmadát még a kisebbik rossznak tartsák?” S azzal vádolja őket, hogy inkább látnák erősödni a szélsőjobbot, csak ne kapjon túl sok mandátumot a „gyűlölt Fidesz”. Hogy – az elmúlt évek tanúsága alapján – ki gyűlölködik inkább, azt most hagyjuk, minden-esetre nem a baloldali hasábokon, műsorokban szidalmazzák olykor esztelenül a túloldaliakat. De érdemes megállni ennél az okfejtésnél, mert mintha hatna némelyekre a jobboldal körein kívül is. Sokan tartanak tőle, hogy amennyiben a Fidesznek nem lesz egyedül kétharmada, viszont a Jobbikkal együtt már igen, az rosszabb következményekkel járna. A múltbeli tapasztalatok alapján az effajta balliberális aggodalmak jogosak, ám egy jobboldali közírótól erre hivatkozni enyhén szólva is groteszk. Hiszen voltaképpen maga feltételezi azt a majdani együttműködést a szélsőségesekkel. Sajátos érvelés, hogy szavazzatok ránk, mert különben képesek leszünk azokra támaszkodni, akiket állításunk szerint elutasítunk. De akkor miért kell megsértődni, amint a szombati jobboldali média címei is jelzik, ha a baloldali politikusok „összehozzák” őket a szélsőségesekkel?!
Éppen az mozgósíthatná a baloldali és liberális felfogásúakat, hogy senki sem lehet biztos benne: kormányra kerülve a Fidesz tényleg ellenfelének, s nem (mint legutóbb a MIÉP-et) cinkosának tekinti a Jobbikot. Hogyne, az utóbbi Orbánt is nyugtalanítóan túlságosan hangoskodik egy majdani csendestárshoz képest, s főleg túl sok jobboldali szavazóra hat azzal a nyílt radikalizmussal, amelynek immár vészessé vált térhódításában a Fidesznek oroszlánrésze volt. Ha egy, a vitában a Fidesz mellé álló jobboldali újság hasábjain éppen úgy lehet eltakarítandó „magyargyűlölőknek” minősíteni a túloldali médiaszereplőket, mint a szélsőjobb fórumain, akkor tényleg nagyító – és talán oktalan jóhiszeműség – kell észlelni a különbségeket. S főleg reményeket fűzni hozzá.
Ezzel együtt sem vagyok arról meggyőződve, hogy ezt éppen a volt szocialista kormányfőnek kell hirdetnie. S hogy egyáltalán: bölcs lépés volt-e
Gyurcsánytól rácáfolni Molnár Ferenc híres tételére, miszerint „a céltábla nem lő vissza”? Amíg kormányon volt, persze nem is tehetett mást, ám bármennyire lelkesedtek is érte hívei, nem biztos, hogy rajtuk kívül is tudná mozgósítani azokat, akik mégis csak az ő vezetése idején tántorodtak el a szocialistáktól. Természetesen mindig fontos egy kampányban a már megnyertek (megtartottak) lelkének ápolása, de ezt nem feltétlenül annak a politikusnak kellene tennie, mármint reflektorfényben, aki a tábor többségét nem tudta összetartani. S aki viszont bebizonyultan mozgósítólag hat – a túloldalon. Koronatanú erre a jobboldal taktikája és médiája, hiszen máig Gyurcsány a fő mumusuk. S aligha véletlenül sietnek hirdetni most is, hogy a pénteki gyűlés az ő változatlan irányító szerepének bizonyítéka. Kétségtelen, hogy – rácáfolva sok elemzőre – az exkormányfő úgy-ahogy tekintettel volt pártja kampányérdekeire, nem bontotta ki az új zászlót, hanem lengette a régit, s nem tépte fel, mint pár hete is, az „őszödi sebeket” (viszont önsanyargató sem volt e kérdésben). De az általa oly fontosnak tekintett nyugati normákhoz képest kissé kényszeredettnek hatott a párt és – a kiemelten megdicsértek közül kifelejtett – listavezetője melletti obligát kiállása (és megnyugtatónak szánt ígérete, hogy maga is az MSZP-re fog szavazni: mégis kire, a lista 4. helyezettje?!)
S hát kár volt az időzítés is: amikor a szocialisták miniszterelnök-jelöltje offenzívát kezdett a tévévitákért, talán nem a legszerencsésebb felidézni a múltat – mindkét oldalnak. Sem az Orbánt lehengerlő Gyurcsány „pótolhatatlanságát” a megfogyatkozott tábornak, amely különben azért is apadt le, mert sokan nem hisznek ebben. Sem a hajdani vitát és a benne elhangzottakat politikai casus bellinek tekintő jobboldalnak. S adni egy újabb kibúvó érvet az ellenlábasnak. Miközben Orbán a 22-es, avagy Vona csapdájában vergődik a tévéviták esetében is. Nyilván nem szeretné, ha a szocialisták sikerrel sütnék rá (az 1998-as vita hangos kierőszakolójára) a gyávaság bélyegét, s mondjuk teleaggatnák az országot egy Orbán-arcú nyúllal. Viszont a Mesterházyval való páros vitától meg azért tart, mert egyfelől kiszámíthatatlan hatása lenne (szegény Horn a megmondhatója), másfelől a Jobbik esetleges előretörése esetén akár Vona is várhatna rá a két forduló között. A pártok mindig mindenütt taktikáznak a tévévitákkal, de azokra a médiavilág választója egyre inkább igényt tart: még a brit politikusok is ráfanyalodnak, pedig ott az alsóházban hetente csap össze (már régóta kamerák előtt) a kormányfő és az ellenzék vezére. Okkal-joggal követelik is a szocialisták, noha nyilván maguk sem hiszik, hogy Orbán meri vállalni. De ezzel legalább ízelítőt ad abból a kétes demokráciafelfogásból, amelynek a leginkább kellene mozgósítania a balliberális szavazókat. Hiszen arról árulkodik ódzkodása, hogy amikor nyeregben érzi, könnyen túl is teszi magát olyan normákon, amelyeket – történetesen a tévévita esetében – egykor éppen ő nyilvánított nélkülözhetetlennek. Tényleg nem élne vissza azzal a kétharmaddal?!

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!