Távkapcsoló

Nem csak atomkemény idegek, de jó gyomor is kell az ismeretterjesztő csatorna Tabu sorozatának testcsonkító szokásokat bemutató részéhez. A 38 centisre fűzött derekú asszonynál még csak pislogtam, mint a bojlerben a gázláng. Mikor a vakmerő (vagy csak mazochista? Esetleg szimplán ütődött?) delikvenseknek érzéstelenítés nélkül nyomták bele a felhasított homlokukba a szarv-implantátumot, már erősen fintorogtam. Bár a fogtöméshez én sem kérek szurit, a szemgolyó-tetoválás vagy a nyelv kettévágása középen (hogy kígyós legyen) nálam már az öncsonkítás kategóriájába tartozik, számomra tabu. Azért sem tudok önfeledten lelkesedni, hogy az egyik versenyzőnek sikerült megdöntenie az egy nap alatt felrakott piercingek világrekordját, még a heréire is 17 testékszer jutott.
A vizuális sokkélmények sorától kissé felborzolt idegállapotban próbáltam arra figyelni, mit mondanak a műsorban megkérdezett pszichológusok, szociológusok, kultúrantropológusok ezekről az esetekről. Elég komoly leckét kaptam, nem is gondoltam korábban, hogy ez a számomra olykor már hajmeresztő rituálé időben és térben is mennyire elterjedt volt, és valószínűleg az ember természetéből, ösztönvilágából fakad.
De míg ma már a legfőbb motiváció ennek hátterében a különbözés, az önkifejezés, az egyénivé válás, esetleg a polgárpukkasztás, korábban ez inkább az alkalmazkodás egy módja volt. Például ezzel jelezték a törzsi hovatartozást, esetleg így tettek eleget a kor vagy a kultúra szépségideáljának, akárcsak a zsiráfnyakú nők vagy a tetovált maori férfiak. De még az európai kultúrában is akadtak olyan szokások, melyeket ma is épp annyira extrémnek tarthatnánk, mint a szarvbeültetést, holott korábban teljesen elfogadottak voltak. Ilyen például a halcsontfűző viselése, mellyel a nők úgy elszorították derekukat, hogy a belső szerveik is átrendeződtek, néha bordáik is beletörtek, sokszor pedig elájultak, olykor meg is fulladtak benne.
Mivel már úgy tűnik, nincs új a nap alatt (nem az Alkonyat-rajongók találták fel a vámpírosra alakított szemfogakat sem, egyes törzsek már korábban is hegyesre reszelték a fogukat, hogy olyan erősek és félelmetesek legyenek, mint a vadállatok) az emberi test fizikai korlátait viszont minimálisan, de lehet még feszegetni, mondjuk a szemfehérje feketére tetoválásával, amely akció közben a látását kockáztatja a jelentkező.
A szokások – és a tabuk is, hogy mit szabad és mit nem – persze jönnek és mennek, ma már elfogadhatatlan lenne az egykor a világ több kontinensén is egymástól függetlenül alkalmazott koponyacsonkítás, mikor a kis csecsemők fejét lécekhez vagy akár a bölcső falához rögzítve „formálták”, rangjuknak, vallásuknak, babonáknak, vagy csupán a helyi szépségideálnak megfelelően. Pár száz évvel ezelőtt élő őseink pedig azon akadnának ki, ha látnák a hátukba szúrt húskampókon a mennyezetről lógó gyereküket himbálózni. Én azért a saját gyerekemmel nem lennék ennyire elnéző, mint a fellógatott tini apja, de legalábbis leülnék beszélni a lányommal, és megpróbálnék rájönni, mi a valódi motiváció a tettében, esetleg nem testképzavaros, öncsonkító vagy mazochista hajlamú-e, urambocsá’ csak szeretet- és figyelemhiányos… Ezen pedig az extrém testdíszítés nem hogy segítene, de a műsorban többször is elhangzott, hogy teljesen kiközösítik, megbélyegzik ezeket az embereket. Többen nem is mernek már kimozdulni, csak saját szubkultúrájukban léteznek, és később hiába bánják meg az átalakulást, innen nincs visszaút, nem tűnik el minden heg nyom nélkül.
Míg a műsor bővítette az ismere-teimet, növelte bennem a megértést és az elfogadást más kultúrák és a számomra (test)idegen dolgok iránt is, jobban megértettem a saját korlátaimat is. Mire a retinatetováltatás jön divatba, talán sikerül eldöntenem, hogy melyik kedvenc regényemet látnám ott szívesen.

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!