Mit szólna Szókratész az euróhoz?

  Majd szenvedélyes szavakkal ecsetelte, hogy nem is az a ház olyan fontos, amelyben tartózkodunk – pedig az éppenséggel az athéni polgármester hivatala, vagyis lényegtelennek éppenséggel nem mondható –, hanem a hely, ahol az épület magasodik. Mert az bizony nem más, mint az egykori agóra, a piactér, ahol valaha az ókori athéniak, lehettek vagy húszezren, ügyes-bajos dolgaikat intézték. A tekintélyes görög kolléga, az Európai Újságírók Szövetségének tanácskozását fölhasználva, érezhető büszkeséggel ecsetelte, hogy az agóra milyen fontos szerepet játszott az elődök életében, hiszen a görögök már  bő kétezer évvel ezelőtt sem szerettek otthon üldögélni. S itt aztán mindenki megfordult, bizonyára Szókratész is. A bölcs filozófus, aki – Platón szerint – egy ízben azt magyarázta beszélgetőtársának, hogy a nevelő ismerje a „kényszerű és a jó természetét”, s tudja, hogy a valóságban mennyire különböznek egymástól. Hiszen nem hagyatkozhat csupán egyetlen véleményre, mondja Szókratész, mert akkor hasonlatossá válik ahhoz, aki egy nagy állatot nevel, s ennek ösztöneit és kívánságait alaposan megismervén, mindent a nagy állat véleménye alapján ítélne meg: „aminek az örül, azt jónak, ami miatt pedig dühös, azt rossznak mondaná, egyébként azonban minderről fogalma sem volna.”
Tudni kell tehát általában is, hogy a nézetekben és kívánságokban mi a jó és rossz, mi az igazságos és igazságtalan – üzeni nekünk Platón közvetítésével Szókratész, s intelme sok század múltán is felettébb aktuális. Írhatnám mindjárt, hogy különösen ezekben a hetekben, de hát ez csupán bevett szófordulat lenne, hiszen ilyen „különleges hetek” azért már jó párszor előfordultak a magyarénál különben nem kevésbé viharos görög történelem folyamán. De éppen március első napjaiban kétségtelenül ismét kitüntetően fontossá vált, hogy a fogalmakat, az általánost, a különöst és az egyest alaposan meg tudjuk egymástól különböztetni. Azokat a személyeket, akik március első hétvégéjén hevesen tüntettek az athéni utcákon a megszorítások ellen elválasszuk másoktól, a többségtől. A szállodát alig találtam meg, a főutcára nyíló bejáratot ugyanis nagy vasajtókkal lezárták, csak hátulról és alulról, a mélyparkoló felől jutottam be a portára. Másnap általános sztrájk: a metrólejáratok zárva, az utakon szinte csak taxik, de a helyiek azt mondják, hogy ilyenkor gyalogszerrel mindenhova könnyebb eljutni, mert igen sok az elterelés a központban.
De – Szókratész intelmét megfogadva – érdemes alaposan tájékozódni, hogy a jót és a rosszat, a maguk tényleges mivoltában, föl tudjuk fogni. Egyfelől a nagyon  is tagolt és plurális görög társadalom természetesen elbírja ezeket a megpróbáltatásokat, s hogy mennyire, azt már harmadnap láttuk: az általános sztrájk múltán helyreállt a rend, nyüzsögtek az autók, kinyílt minden bolt, az Akropolisz lábánál a tavaly megnyitott pompás múzeum turisták ezreit fogadta, az igencsak előkelő szállodában pedig több osztályra való tizenéves szedegette a svéd-
asztalról a reggelire valót: jöttek Athénba városnézésre, s eltűnődtem, vajon melyik magyar középiskola engedhetné meg magának, hogy gyerekseregét négycsillagos hotelbe küldje?!
Persze minden visszametszés fáj, nincs ember, aki a megszorításoknak örül. A két napja megkötött bölcs európai kompromisszumnak éppen az volt az előfeltétele, hogy gazdasági egyensúlyuk helyreállítására maguk a görög is tegyenek valamit. A baloldali Pánhellén Szocialista Mozgalom kormányfője, Georgiosz Papandreu intézkedései váltották egy rendkívül dühös kisebbség ellenkezését: ahhoz, hogy a fizetési mérleg hiánya a bruttó nemzeti termékhez (GDP) viszonyítva, négy százalékkal csökkenjen, s az idén 8,7 százalék legyen, 21 százalékra emelték a forgalmi adót, növelték a benzin, a dohány, az áram és a luxuscikkek adóját, a jelenleginél két évvel később, vagyis 63 éves korukban mehetnek nyugdíjba a görögök, s bizony legalább 30-30 százalékkal megkurtítják a 13. és 14. (!) havi illetményüket. Bárkivel beszéltem is Athénban, elismerték, hogy a görög állami szektor túlméretezett, s a hivatalnoksereg nagyságát egyetlen példa is érzékelteti: az athéni polgármesternek éppen tíz (!) helyettese van, de ami még elgondolkodtatóbb, egyikük minden további nélkül bevallotta, hogy feleennyi helyettes is el tudná látni a teendőket. Ez persze mindenkinek jobb lenne, még a távozóknak is, mert más munkahelyen alighanem eredményesebben tudnának dolgozni!
Ám amikor a polgármestert megkérdeztem, szóba jöhet-e, hogy a jövőben csökkentse hivatala létszámát, csak annyit mondott, hogy elbocsátásokhoz nincs joga.
Platón és Szókratész utódai már régóta tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takaró ért. A csaknem 13 százalékos hiány nem egyik napról a másikra keletkezett – akadt olyan vélemény, amely szerint már több mint két évtizede a mostani kormányfő édesapja idején kezdődött az eladósodás –, s a görögök számviteli pontosságát régóta kétségbe vonják Brüsszelben. Hogy ezért tartják-e őket egyesek az integráció „fekete bárányának”, azt nehéz lenne megítélni, de hogy a mostani válság  elmélyülését siettette a megtévesztő adatszolgáltatás, az erősen valószínűsíthető. Láttak már ilyet Európa-szerte, s itt a Duna tájékán jó okunk van arra, hogy ne csodálkozzunk ezen olyan nagyon… Mindenesetre az e heti brüsszeli csomagban az is benne van, hogy az európai statisztikai intézmény kapjon nagyobb felhatalmazást a tagállamoktól érkező adatok valódiságának ellenőrzésére.
De ha ekkorák a viták, akkor minek az euró? Hiszen a megszorító intézkedések, s velük a tüntetések folytatódnak majd: ez a válság gyógyításának csak kezdete, nem a vége. Jövőre 5,6 százalékra, két esztendő múlva pedig három százalék alá szeretnék szorítani a hiányt. Csak a hangadó tüntetők ultrabalos csoportjaitól, a politikai szélsőségek felől lehetett olyan hangokat hallani, amelyek kétségbe vonták az euró, sőt az európai uniós tagság hasznosságát. Érdemes lenne Szókratészt is megkérdezni, de – fájdalom – erre nincs lehetőség, viszont a kollégáknak talán a többsége arra hajlott, hogy a helyzet kialakulásában alapvetően Athén a hibás. Ettől persze még vártak segítséget Európától, s erről hosszas viták után az e heti csúcsértekezlet döntött. A görög válság ugyanis alapos dilemma elé állította Brüsszelt, s persze mindenekelőtt a 27-ek gazdasági nagyhatalmát, Németországot: ha azonnal és alaposan a zsebükbe nyúlnak, akkor intézményesíthetik a bajba jutott euróországok megsegítését, ami nem csak politikai-
lag elviselhetetlen – Merkel kancellárt ezért igen élesen bírálták volna –, hanem szembekerülnek azzal a szerződésben foglalt kötelezettséggel, hogy nem vállalják át a másik ország költségvetési terheit. Mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung írta, a stabilitási és pénzügyi paktumot az évtized elején éppen a franciák és a német kezdték aláaknázni, amikor három éven át engedték, hogy a mérleghiány három százalék fölé kússzon. Úgy kellett most Brüsszelben dönteni, hogy a portugálok, írek, spanyolok és mások, akiknél egyensúlyi gondok nyomasztják a költségvetést, ne kapjanak vérszemet, viszont végre Európa is elmondhassa, az athéni megszorító intézkedések kiegészítéseként, íme, megtámogatja a bajba jutott tagállamot.
Szabadon Szókratész után: Athén megsegítése kényszerként nehezedett az európai döntéshozókra, de hogy ebből mi az igazságos és a jó, azt bizony nem lehetett könnyű eldönteni. A többnyire jól fogadott kompromisszum magva, hogy Merkel asszony engedett és kiegyezett az Athén megsegítését kezdettől fogva hangosan támogató Sarkozy elnökkel. Nem pusztán az a lényeges, hogy a görög bajok gyógyítására fölhasználható 22 milliárdos hitelkeret kétharmadát önkéntes alapon, kétoldalú alapon adhatják a tagállamok, s egyharmadát a Nemzetközi Valutaalap. Ennél talán fontosabb, hogy mi maradt ki a brüsszeli csomagból: egy időre „elfelejtik” az Európai Valutaalap ötletét – éppen azért, mert ezzel mintegy intézményesítették volna a bajba jutott euróországok megtámogatását –, és az európai „gazdasági kormány” ötletéről le kellett mondania  a német kancellárnak, mert a túlzott közeledésre mindig idegesen reagáló britek erről hallani sem akartak. Viszont kárpótolhatja magát a német kancellár azzal, hogy megvizsgálják, milyen esetben, milyen jogi környezetben lehetne szó a jövőben az egyensúlyi követelményeket tartósan megsértő országok esetében az euró felfüggesztéséről, netán kizárásukról az euróövezetből. A nagy folyókon sok víz lefolyik még, ameddig ebből kézzelfogható politikai döntés lesz, de maga az ötlet aláhúzza, hogy az integráció nem akar valamiféle kölcsönös kezességi vagy költségvetési unióvá átalakulni.
Ami egyszersmind válasz is azoknak, akik fölpanaszolják, hogy lám, az euró nem tudta megvédeni a bajoktól a görög gazdaságot. Hát persze, hogy nem, mert nem is akarta, s nem is feladata. Ezt bizony maguknak a görögöknek kell megtenni, akik annak idején élvezték a közös valutaövezet piacnövelő, a nemzetközi együttműködés révén gazdaságserkentő hatását.
Zeuszra mondom tehát, hogy Szókratészt idézzem, az eurót a görög válság ellenére is érdemes bevezetni, s a hellén bajok arra jók, hogy utóbb elkerüljük az afféle kényszereket, amelyek most az ő cselekedeteiket és költekezési kedvüket is kordában tartják.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!