Mi vigyünk magunkkal még egy embert

Ha közülük csak a fele rászánná magát mához egy hétre a voksolásra, ha valóban társulna a szavazni hajlandókhoz, nem billenne fel politikailag a magyar társadalom. Jövő vasárnap – bármi megfontolásból – baloldalinak otthon maradni tényleg több, mint bűn lesz: hiba. Végzetes, talán csak nagy sokára jóvátehető vétek.
Mert szó sincs arról, hogy ez a társadalom túlnyomó többségében jobboldalivá vált. Négy éve a szavazók kerek fele adta voksát a szocialistákra és a velük akkor koalíciót alkotó liberálisokra. Túlnyomó többségük ma is itt van, ám a közvéleményt kutatóknak csak töredékük jelzi hajlandóságát az MSZP-re szavazni. Utóbbiakra, a szocialisták mellett kitartókra bizton lehet számítani, az igazi kérdés most az, vajon a távol maradók tisztában vannak-e döntésük súlyával? Tartok tőle, hogy nem, legalábbis a felmérések erről tanúskodnak.
Pedig ma mindenkinek, aki magát a politikai választóvonaltól balra sorolja, tudnia kellene, hogy akár urnához járul, akár otthon marad, mindenképpen szavazni fog, s az utóbbi ezúttal nem csupán a szokott módon – és főként az ismert következményekkel – segíti az ellentábort. Választási rendszerünk jóvoltából és ebből a baloldali passzivitásból olyan parlament jöhet létre, amelyben a jobboldalnak túlhatalma lesz. S noha akként nem tükrözi majd a társadalom valós megosztottságát, ámde olyan felhatalmazást ad az egyik politikai oldalnak, amellyel kénye-kedve szerint rendezheti be mindannyiunk életét. Rákényszerítve akaratát, felfogását, stílusát mindazokra, akiknek az idegen. Méghozzá az egyeztetés kényszere nélkül. Ha hagyjuk elbillenni a politikai egyensúlyt, a baloldaliak életfeltételei is ingataggá válhatnak. Végtére is, a demokrácia lényege az érdekek összehangolása, de mit várhatnánk egy diktáló helyzetbe kerülő politikai erőtől?
A Fidesz sem kormányzása, sem ellenzéki időszakában nem tanúsított önmérsékletet, nem mutatott hajlandóságot az egyeztetésre, hát még a demokrácia savát-borsát – és az irigyelt nyugati társadalmak sikerének titkát – jelentő kompromisszumokra. Miért gondolhatná bárki is, hogy éppen akkor lesz kész rá, amikor alkotmányosan korlátlan hatalomra tesz szert?! Ellentétben csacska kékharisnyákkal, akiknek a Fidesz esetleges kétharmados többsége nem okoz főfájást, Lord Acton már a tizenkilencedik század derekán tudatta, hogy „a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál”. Ezt amúgy az emberiség egész története is tanúsítja. Ráadásul ezt a pártot szélsőjobbról érte az új kihívás, s noha a kampány finisében már harcias ellentámadással kísérletezik, még most is szinte  képtelen megtagadni azokat a nézeteket, amelyeket eddig közösen hirdettek az újnyilasokkal, sőt velük versengve a fenyegetőzésben véli visszatéríteni az odacsábultakat. Vajon ellenállna-e annak a csábításnak, hogy akár e szélsőjobbal karöltve szabja át a társadalom normáit, semmibe véve a baloldaliak és liberálisok megfontolásait?
Biztonságot e vészes távlatok ellen csakis egy erős parlamenti baloldal kínálhat. Paradox módon még akkor is, ha az MSZP egyedül nem érné el az egyharmadot, noha a potenciális
baloldali tábor ezt bízvást lehetővé tenné. Csak egy tekintélyes parlamenti  tömböt alkotó szocialista párt fékezheti a jobboldal nekiveselkedését, s segítheti létével annak mérsékelt, racionális tényezőit. Ha a baloldali gondolkodásúak nem küldenek kellő képviseletet az országgyűlésbe, ott a jobboldal bizonyosan vérszemet fog kapni, hangadói alighanem azok lesznek, már hétfőhöz egy hétre, akik tényleg „leírnák” a baloldalt. S versengve javasolgatnák ennek kodifikálását, mit sem tartva az inga visszalendülésétől. Ezért – és nem is csupán puszta pártérdekeik miatt – aggódnak, joggal, az MSZP vezetői amiatt, hogy a szélsőjobb megelőzze a szocialistákat: túl ennek külvilági riasztó hatásán (és valószínűsíthető baljós következményein), a politikai erőviszonyok teljes jobbra billenése olyan csúszdára tenné a magyar társadalmat, amelynek alját maguk a Fidesz-politikusok sem látják. Orbán túl könnyelműen beszélt a duális rendszer leváltásáról: kellő baloldali ellensúly nélkül az általa elképzelt „centrális erőtér” gravitációs pontja csúszhatna végzetesen odáig, ahol már európai befogadásunk is kétségessé válhat. S ha nincs erős, potenciálisan váltópártnak számító baloldal a parlamentben, a Fidesz feltételezett (ám sajnos korántsem bizonyosra vehető) fellépése a szélsőjobb viszszaszorítására jóval nehezebb, ha nem éppen lehetetlen vállalkozássá válna.
Hogyne, a jobboldal túlhatalma ellenében üdvös lenne a kis pártok bejutása is, noha egyikőjük meglehetősen gyanút keltően érzékelheti (és netán élvezi is) a Fidesz jóindulatát. Bizonyos, hogy a háromnál többpárti parlament hasznos lenne. Csakhogy – és ez sajna nagyon is jogos közbevetés – a küszöb előtt tipródó két kis párt bekerülésére nem mernék fogadni, politikusaik fenekedése ellenére sem. S nemcsak a szocialista vezetők rémálma, hanem mindannyiunknak baloldaliaké, hogy e kis pártok mégis orra buknak a küszöbben, viszont elvisznek (négy százalékkal is!) sok szavazatot, amelyet akár jobb híján, de mégis csak az MSZP-re adtak volna azok, akik szintén tartanak Orbán túlhatalmától. Mindenesetre, ha valaki – lett légyen liberális, vagy konzervatív – képtelen túltenni magát a szocialistákkal kapcsolatos előítéletein, az valószínűleg ugyanolyan hibát követ el, mint az a baloldali, aki megharagudott (szó, ami szó: talán nem is jogtalanul) az MSZP-re, s ezért bünteti – a párttal együtt önmagát is. Mert ne tévedjünk: kivált a liberális felfogásúak fogják keservesen megsínyleni azt a Kulturkampfot, amit a minap egy cikkíró meg is hirdetett a Magyar Hírlap hasábjain, sürgetve a kulturális „elszámoltatást” is, ami persze magyarul leszámolást jelent. S nem csupán intézményvezetéseket fog érinteni, amint a modern boszorkányüldözések is bizonyították.
A demokrácia egyik alapelve, hogy intézményesen kell kizárni a visszaélések, a rossz emberi hajlamok érvényesülésének a lehetőségét. Már alig húszéves tapasztalatunk is bizonyítja kellően, amit azok az amerikai Alapító Atyák már a tizennyolcadik század végén tudtak (és amit idézett Lord Acton is), hogy naivitás puszta jó szándékra, belátásra számítani, mindig lesznek, akik megkeresik a kiskapukat, vagyis azokat jó előre be kell falazni. Tényleg azt gondolja bárki is, hogy a hetente-háromhetente kreatív politikusai nem lelnek rá egy összezsugorodott baloldal újbóli karanténba zárásának trükkjeire? Márpedig azt is e húsz év tanúsította, hogy – miként a demokratikus világban mindenütt – a „kisemberek” leginkább a szocialisták pártjában bízhatnak. S ez még akkor is így van, ha történetesen mostanában sokszor kellett csalódniuk is benne. Az a modern, az átlagemberrel is törődni képes kapitalizmus, amelyet már mi ismerünk, soha nem jött volna létre politikailag erős baloldal nélkül. Tényleg azt akarjuk, cserben hagyva a baloldal pártját, hogy a társadalom alsó felének képviseletét is az a jobboldal lássa el, amely ugyancsak világszerte – és nálunk is legutóbbi kormányzása idején – a tehetősek érdekeit tartja szem előtt? Ennyire nem kellene büntetni a szocikat.     

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!