Nicolas Cage jól kavarja

Már meg sem lepődünk, hogy ez is milyen jól megy a német művész- és dokumentumfilmes, színházi rendező, színész múltú alkotónak, aki szinte minden műfajban kipróbálta magát a sci-fitől a kalandfilmen át a horrorig. A tökéletes végeredményhez azonban kellett Nicolas Cage is, aki szinte csak annyi mimikával játszik, mint Chuck Norris, mégis ütős a koksz- és vicodinfüggő, villogó szemű mocskos zsaru szerepében.
Alaposan fel van adva a lecke a nézőknek, a jó zsaru-rossz zsaru játékban senki sem fekete vagy fehér. (Anti)hősünk, Terence McDonagh súlyosan megsérült, miközben megmentette egy bűnöző életét, miután társával (Val Kilmer) fogadásokat kötöttek arra, mennyi ideig bírja még a fickó a víz alatt. Bár felettesei kitüntetik, egy életre meglakol, állandó fájdalmak gyötrik, akárcsak Dr. House-t, emiatt az alaphangulata olyan, mintha állandóan diótörővel ropogtatnák a golyóit. Egy ilyen figurával pedig nem jó packázni, ezt még a gengszterek is vágják. Ahogy egyre jobban megismerjük olyan jelenetekben, mint mikor a diszkóból haza tartó fiatalokat húzza le némi crackre és ingyenszexre, mikor képes a domina rendőrnőt megdönteni egy gyorshajtási bírság elsikálásáért cserébe, vagy amikor szárnyai alá vesz egy gyilkossági szemtanú fekete kissrácot és a pártfogásába vett örömlánnyal és egy rábízott kutyussal kiegészülve már-már családi idillt alkotnak, aztán egy percre rá Jack Bauert is megszégyenítő módon, az oxigéncsövüket kitépve vallatja az öreglányokat az otthonban, lassan szinte hihetetlennek tűnik ez a figura. De Cage eladja a legbizarrabb jeleneteket is, elképesztően jól játssza ezt a megszállott, a határokat állandóan és mindenben túllépő, mégis megérthető, olykor már szánalomra, sőt, szeretetreméltó figurát.
Miközben sorra kapjuk az idegborzoló és értékrendünket rendesen próbára tevő jeleneteket, Herzog mindig a kellő időben megkegyelmez a nézőnek, és engedélyez egy kis felszabadító, feszültségoldó nevetést. Ilyenkor érezni, hogy a groteszk és az irónia valójában mégiscsak erősebb, mint a sokkoló szándék, és nem szabad túl komolyan vennünk ezt az egészet, ahogy saját magunkat sem.
A mesterien válogatott zene gyönyörűen kiegészíti a fényképezés és a vágás már-már szürrealista jellegét, akárcsak a képbe olykor viccesen beálló hüllők. Mintha csak a Félelem és reszketés Las Vegasban egy távoli folytatását néznénk, a hurrikán utáni New Orleans vadnyugatian puritán és posztapokaliptikus díszletei között. Eközben a párhuzamosan futó, roppant szövevényes szálak kavarása már a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső mesteri történetszövését idézi. Csakis egyetlen ember képes ezt így kavarni (Piszkos Freden kívül), Terence McDonagh, aki megoldja, hogy legalább három rossz cselekedetből csináljon egy jót. Bár a dolgokat kézben tartani még neki se nagyon sikerül, mert szívóágon lenni olyan, mint a pillangóhatás, mikor már épp kimásznánk a slamasztikából, kiderül, hogy épp most másztunk bele két újabba.
Bár Eva Mendes és Cage között annyi kémia sincs, mint Frédi és Vilma kapcsolatában, a szerelmi szál még így is működik. A jólelkű prosti (Eva Mendes) és az elkurvult jó zsaru sorsközösségből táplálkozó kapcsolata jelentős fejlődésen megy át és végül örömtelien konszolidálódik, bár érezni ebben is némi iróniát. A mellékszereplők közül ki kell emelni a sokoldalú komika Jennifer Coolidge-et, aki olyan őserővel játssza a piás-pocakos amerikai prolinőt, Cage nevelőanyját, hogy legszívesebben mellérogynánk a kanapéra egy feszültségoldó üveg erejéig. Ezután a film után meg is érdemelnénk, bár a két óra csak úgy elszáll, mint mocskos zsarunál a kokainmámor, mindjárt kérnénk belőle még – persze vigyázva, hogy a bizonyítékraktár kamerái ne láthassák.
 (Mocskos zsaru – New Orleans utcáin, forgalmazza a Budapest Film)

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!