Menuhin  Misuval

A régi – az igazi – Magyar Nemzetnél haditanácsot tartott feledhetetlen kulturális rovatvezetőnk, Mátrai-Betegh Béla arról, milyen módon adjuk meg a megfelelő sajtótálalást a koncerthez. A kritikát remek esztétánk, Pernye András írta. Nekem, alig fél éves gyakornoknak az jutott, hogy a zártkörű főpróbáról írhassak riportot. Nagyszerű élmény volt Ferencsik és Menuhin próbája, lelkendező hangú riportba próbáltam visszaadni az élményemet. Másnap, amikor a titkárságon a gyér számú postámat átvettem, elakadt a lélegzetem. Egy, az Egyesült Államok zászlajának apró emblémájának díszített borítékban finom kártyára kézzel írott üzenet várt. Gyatra angol tudásommal is el tudtam olvasni, hogy Mr. Szászt meghívja az Egyesült Államok budapesti követe Menuhin tiszteletére adott fogadásra a követ magánrezidenciájára. Volt annyi eszem, hogy a meghívót úgy, ahogy volt, odaadtam Bélának, aki azt mondta: bemegyünk Misuhoz. A fiatalabb generáció kedvéért kell leírnom azt, amit a magyar sajtóban illik tudni: a „Misu” névvel, dr. Mihályfi Ernőt, a Magyar Nemzet főszerkesztőjét illették. Tudom, róla korántsem pozitív a jelenkor véleménye. Sokan opportunizmussal, karrierizmussal vádolják. Ugyanis ő a valaha tekintélyes kisgazda politikus, vitathatatlanul nagy kaliberű lapszerkesztő hamar barátságra lépett a kommunista diktatúrával, amellett, hogy mindig megmaradt hírlapírónak, különböző – formálisan párton kívüli – magas tisztségei voltak. Ám ez mit sem változtatott azon, hogy talán azóta sem találkoztam olyan formátumú főszerkesztővel, mint ő volt. Szóval bementünk Misuhoz, és Mátrai előadta miről van szó. Misu feltette sokdioptriás olvasószemüvegét, s figyelmesen elolvasta a néhány sort, utána megkért bennünket, hogy egy pillanatra menjünk ki. Az ajtó nyitva volt, hallottuk, hogy Misu valakivel beszél a híres-hirhedt K (értsd: külön) telefonon. Aztán szólt, hogy gyertek be.
– Elmehetsz a fogadásra, sőt, el kell menned. – közölte, s megkérdezte: – Sötét ruhád van? Szerencsére volt. Aztán következett a kioktatás, ami nemcsak a korra, nemcsak Misu bölcsességére volt jellemző, de azt gondolom – valahogy így kell egy fiatal kollégát kényes helyzetben instruálni. A szerkesztőség Mercedesével mégy. ( A rezidencia valahol a Rózsadomb oldalában volt.) Három-négy percet, de semmiképpen sem többet késel. Mennyire tudsz angolul? Mondtam, hogy gyatrán, mire Misu azt válaszolta, hogy nem baj, sőt, egyáltalában nem kívánatos, hogy sokat fecsegjek, szorítkozzam a hétköznapi társalgás legátlagosabb kifejezéseire. Megérkezésem után azonnal „fedezzem fel” a lakásban, hogy hol van a követ, lépjek hozzá, angolul üdvözöljem, mutatkozzam be és hajoljak meg. Utána ugyanezt ismételjem meg Menuhinnal is, de semmiképpen se kezdjek beszélgetést. Amikor a pincér körbekínálja a poharakat, először nem, csak a második tálcáról vegyek le egy pohár pezsgőt. Ezt ki ne adjam a kezemből, időnként egy cseppet belekortyolhatok, vagy ha kezdeményezik, koccinthatok. Ha valaki beszélgetni kezd velem, mosolyogjak udvariasan, ilyen szavakkal, mint beautiful, meg grandióz, és hasonlókkal dicsérjem a művészt, de dicsérhetem a lakás berendezését is, különös tekintettel a falon lévő festményekre. (Misu azt is tudta, hogy az amerikai követ műgyűjtő.) Gondosan kerüld el, hogy bármilyen közéleti vagy politikai témájú beszélgetésbe keveredj, sok diplomata lesz ott és közülük nagyon sok jól tud magyarul. De mit csináljak, ha valaki politikai témával megszólít? - kérdeztem. Jó kérdés - bólogatott Misu. Te csak mosolyogsz és valami olyasmit mondasz, hogy igen, ezek nem egyszerű kérdések. Nem vitatkozol, nem helyeselsz és nem mondasz ellent. (Ekkor már kezdtem izzadni: ez a meghívás abszolválása úgy látszik, elég gyötrelmes lesz.) Misu folytatta: figyelj, hogy a tekintélyesebb emberek mikor kezdenek távozni. Semmiképp se menj el elsőnek, úgy ötödik, hatodiknak, de még akkor kell elmenned, amikor a közönségnek legalább kétharmada ott van. Mielőtt elmégy, megkeresed a követet, magyarul vagy angolul köszönöd a Magyar Nemzet nevében a meghívást és megtiszteltetésnek veszed, hogy itt lehettél. Ha a követ kezet nyújt, te is kezet nyújtasz, ha nem, akkor csak meghajolsz. Ha a követné, kezét nyújtja, kezet csókolsz és utána meghajolsz. Amikor kifelé mégy, úgy ügyeskedj, hogy egyedül hagyd el a rezidenciát. Megértettél? Bélával ismételd át, amit mondtam.
Mire eljött a fogadás napja, engem már a frász tört. Mit fogok elrontani? Mit csináljak azzal a nyavalyás pezsgőspohárral, ha már kiittam, szorongassam tovább az üres poharat? Csodálatos, hatalmas kertben, gyönyörű lakásban volt a fogadás. A követ jelentéktelen, töpörödött öregember volt, aki két alkalommal is, a fene tudja miért, a vállamat veregette. Hogy erre mit kell felelni, az alapelvet tudtam: mosolyogni, meghajolni, hallgatni.
Máig mem tudom, hogy Menuhinnak, sajtófőnökének vagy ki a jó csudának köszönhetem az abban az időben valóban ritka meghívást. Miután a meglehetősen kínos egy órán túlestem másnap, vettem a bátorságot, hogy mikor Misu azt mondta – rendben ment, megkérdezzem, hogy jön létre egy ilyen szintű meghívás? Úgy, ahogy a politikában általában minden, vagyis elég bonyoltultan – felelt Misu és derűsen továbblépdelt a folyosón. Néhány nap múlva feledhetetlen Évánk, szerkesztőségi titkárnő közölte velem, hogy havi ezer, azaz 1000 forintos gyakornoki szerződésemet Misu 1100 forintra módosította....


Szász István

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!