Mire megvénülünk, avagy kérem, ne vonjanak ki az aktív életből

De a kép mégis egyoldalú, ha a nyugdíjasok mintegy hárommilliós tömegét tekintjük. Meggyőződésem – és tapasztalataim – szerint közülük nagyon sokan mozgékonyak, munkára alkalmasak. Bár szívesebben használom ezt a kifejezést: még sokféle tevékenységre alkalmasak. A mai szemlélet azonban a „jól megérdemelt pihenés" (örök pihenés) frázisával szinte gyártja az „időseket", a társadalmi élet peremére helyezetteket, az aktivitástól elvontakat.
Az ismert gond röviden így hangzik: kevés, sőt mind kevesebb a fiatal, aki fizet a kasszába, és mind több a korosabb, akit ebből ellátnak. A lassan feloldhatatlan társadalmi ellentmondást mélyíti az (egyébként igen örvendetes) jelenség, hogy az életkor hosszabbodik, az „idősek" mind jobb fizikai állapotban vannak, s visszavonulásuk után élnek még akár húsz-harminc évet is. (S ha valaki most azt veti ez ellen, hogy a magyar lakosság egészségi állapota nem jó, azt válaszolom, hogy remélem, mire vízióm aktuálissá válik, másként lesz!) A biológiai életkor tehát hosszabbodik, a munkás élet a mai gazdasági rendszer igényei miatt, a munkanélküliség okozta kieseseket is beleszámítva rövidül, vagy egy helyben topog. Ha az elkövetkező korszakokban minden így marad(na) – évtizedekig sétálhatnak száz és százezrek az utcán, egyik zsebükben a nyugdíjcédula, a másikban a depresszióellenes tabletta. S mindehhez további gond: az a bizonyos kassza hovatovább nem tudja finanszírozni ezeket az évtizedeket. Nem az a vitám tárgya, hogy három-négy évtized munkája nem érdemel megbecsülést. Dehogynem! A teljes és hosszabb munkásélet azonban még nagyobb megbecsülést, és önbecsülést jelent. Ha annak a milliós tömegnek eszébe se jutna visszavonulni, és a társadalomnak nem lenne szándéka elküldeni őket, tevékenykednének, ellátnák magukat, és nem felvennének, hanem betennének abba a bizonyos kasszába.
El kell ismerni, a mai társadalom sem áll ötletek, ösztönző gondolatok nélkül. Valóban jó lenne, ha minél több gyerek jönne a világra, mégiscsak az a kívánatos, hogy a társadalom minél nagyobb része fiatal legyen és ne csak fiatalos. A kormányok is spekulálgatnak, nagy óvatosan tervezgetnek, majd ennyi és ennyi év múlva felemelik egy esztendőcskével a nyugdíjba vonulás korhatárát. Mindez azonban kevés, nem változtat lényegesen a helyzeten. A Tajgetosz-módszer, felnőttekre átvive sem alkalmazható.
Az afrikai törzsi szokás: az öregeket három napi élelemmel kitenni a szavannába – ugyancsak nem. Nincs más hátra, meg kell szüntetni – távlatokban – az „idősek" társadalmi méretű gyártását. Azt a nevetséges és mindinkább indokolatlan állapotot, hogy ötven-hatvan éves embereket "kivonnak a forgalomból". Ceterum censeo: ha ez a tömeg nem „kivesz" hanem betesz a kasszába, tüstént megkönnyebbül a büdzsé és a valódi öregeket, a tevékenységre már valóban alkalmatlanokat nagyvonalúan, bőven, gond nélkül, legalább is jóval kevesebb pénzügyi aggodalommal lehet ellátni. Nem az a szociálisan gondolkodó, aki minél hamarabb akar minél magasabb nyugdíjat adni – hanem aki elősegíti, hogy minél többen, minél magasabb bérért, s minél tovább dolgozhassanak. Kedvenc kifejezésemmel: tevékenyek maradjanak. Egy égi jelszót felélesztve: a maguk hasznára – a haza javára. Mondják: hamarosan külföldi munkaerőt kell betelepíteni Magyarországra. De nem lehetne Magyarországról is „betelepíteni" magyarokat – Magyarországra? Nem is szólva arról, hogy az Európai Unió például húszmillió új szakembert vár.
Képzeletemben látom e sorok olvasójának arcán a csodálkozó vagy éppen gunyoros mosolyt: mennyi naivitás egy rakáson! S valóban, ha szétnézünk a világban, riasztó látványban lesz részünk: a gazdasági életben, de a társadalom más régióiban is félresöprik, aki „feleslegesnek" bizonyul, a tudomány pedig dübörög előre a minél több gépiesség és a minél kevesebb élőerő szükséglete felé. Csak semmi érzelgősség! A humanizmus marad a politikai beszédekben. A valóság más… ha nem változtatunk rajta. Mert nem kell feltétlenül, tátott szájjal bámulni, szó nélkül elfogadni mindezt anélkül, hogy legalább meg ne kísérelnénk a változtatást. Tennivaló van, illetve lenne bőven, ami kitölthetné a sok-sok, tevékenységre kész ember idejét. A jövő generációk sorsát nagyban meghatározó, szerteágazó környezeti problémák valóságos feladathalmazt kínálnak – követel(né)nek. Itt a szociális terület: gyerekek, családok, az iskolák, a valódi öregek gondjai – igényei, városi feladatok, elmaradott régiók. Nem szólva most bővebben azokról, akik folytatni akarják, s tudják eddigi hivatásukat, foglalkozásukat, a kreatív emberek, a vállalkozó kedvűek.
A „jó pap holtig tanul" mondás is mindinkább időszerűvé lesz. Bocsánatkérően jegyzem meg: az előbbiekben némileg igazságtalan voltam a tudománnyal szemben, ezernyi oly lehetőséget, újdonságot is nyújt, amelyet az emberi tevékenység területeinek szélesítésére lehet felhasználni – egy humánus társadalomban. Mindez azonban azon múlik, hogy mit tekintünk értéknek, értékteremtésnek, amit rendszeres viszonzással – prózaian szólva – pénzzel lehet és kell honorálni. S ami – ismét csak prózában – derék adófizetővé avatja az illetőt. Eltűnik tehát a gond, milliónyi „eltartott" válik saját lábon álló, önálló keresővé, megnő öntudata, önbizalma. Szilárdul testi és lelki egészsége: más érzés hasznosnak és szükségesnek lenni, mint elviselni az ifjabb generációk csendes szemrehányását a finanszírozási bonyodalmak okán.
Jelenleg, belátom, mindez csak látomás. Miként valósítható meg – nem tudom. De eszembe jut a hetvenes évek népszerű osztrák kancellárjának, Bruno Kreiskynek egy mondata, amelyet nyilván nagy élettapasztalata diktált, s így hangzik: a politikával foglalkozóknak legyenek víziói! Abban a meggyőződésben, hogy megvalósíthatók. Biztos, hogy a fentiekkel kapcsolatban temérdek kérdés, kétség bukkanhat elő, de meggyőződésem: más megoldás, mint minél több embert hasznossá tenni – nincs.


Tatár Imre

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!