Egy kényszerű tanulmányút állomásai

Miként lehet kényszerű egy tanulmányút, kérdezhetjük Czigány Magda legújabb könyvének borítója láttán. A szerző, aki néhány éve az Imperial College könyvtárának főigazgatói posztjáról ment nyugdíjba, az alcímben rögvest magyarázatát adja a talánynak: 1956-os magyar egyetemi hallgatók Nagy-Britanniában.
Szociológiai felmérésnek is nevezhetjük ezt a munkát, hiszen tartalmát hosszas irattári kutatás, sok korabeli dokumentum és számos, ötvenegy éve Angliába került magyar diákkal készített interjú előzte meg. Saját emlékeiből is táplálkozott a krónikás, hiszen ő is az akkori és ottani menekültek között volt, csakúgy, mint férje, Czigány Lóránt. A házaspár a tavaszt és az őszt jóideje mindig Magyarországon tölti. A szerzővel így Budapesten beszélgethettem.
– Mi volt az oka, hogy csak bizonyos megkötésekkel férhetett hozzá a hajdani dokumentumokhoz?
– Az egykori Magyar Iroda törődött az összes, a forradalom után Angliába került diákkal, s ez az anyag teljes egészében átkerült a londoni egyetem központi irattárába. Ezekhez a dokumentumokhoz csak külön engedélyekkel lehet hozzáférni. Zárolt anyagba Angliában semmiképp sem lehet betekinteni, és a már egyszer eldöntött titkosítást nem enyhítik, időhatárát nem rövidítik meg. Teljesen megértem, hogy az 1960-as években a menekültek személyes adatait tartalmazó iratokat, a diákokról folytatott egyetemi levelezéseket nem akarták szabad prédává tenni, csakhogy 2040-2050-ig zárolták ezeket az anyagokat, tehát az 1956-os egyetemisták közül csupán azok láthatják ezeket, akik matuzsálemi kort érnek meg. Azért szerencsém is volt. Előkészülve a könyvre már a ’90-es években végignézhettem az Magyar Iroda dokumentumait, jegyzeteltem, listákról, levelezésekről rengeteg fénymásolatot készítettem. A 2000-es évektől a személyes adatvédelem megerősödött Angliában. Amikor nyugdíjba lépésem után visszamentem az irattárba, jó néhány általam korábban megtalált anyag is zárolttá vált, de nekem másolatban ezek már jogosan voltak a birtokomban.
– Érte-e valamilyen meglepetés, amikor betekintett ezekbe a dokumentumokba, hiszen Ön tagja volt a menekült diákcsapatnak, ott élt és dolgozott Nagy-Britanniában hosszú évtizedeken keresztül?
– Minden ’56-os magyar menekült diák, akinek kezébe került a könyv, megdöbbent attól a hatalmas munkától, szervezési elkötelezettségtől, fantasztikus fogadtatástól, amelyet egykoron nekünk nyújtottak az angolok. Nagyon elkeseredetten mentünk ki Nyugatra, mert tudtuk, hogy az ottani hatalmak nem segítették Magyarországot a forradalomban. Természetesnek vettük, hogy beosztottak egyetemekhez, nyelvtanfolyamot indítottak számunkra, gondoskodtak rólunk, ösztöndíjat, zsebpénzt kaptunk, kinyílt előttünk a világ, tanulhattunk. Nem is tudtuk felfogni, milyen óriási munkát végeztek a háttérben az egyetemek. A mostani anyaggyűjtés közben láttam, hogy mindenhol a rektorok foglalkoztak az ügyeinkkel, naponta egyeztettek a minisztériumokkal, egymást érték a bizottsági ülések, amelyeken határozatot hoztak, jegyzőkönyvet készítettek. Rádöbbentem: különbséget kell tenni a nyugati kormányzatok, politikusok és a nyugati emberek között. Amit igazában pénzben összegyűjtöttek a mi megsegítésünkre a Lord Mayor’s Fundba, az javarészt kisemberek, gyerekek, öregek adakozásából jött össze.
– Hány magyar egyetemista menekült Angliába?
– Közel ezer olyan fiatalt hallgattak meg a bizottságok, aki azt mondta magáról, hogy Magyarországon egyetemista volt. Többségük valószínűleg ragaszkodott a tényekhez, de jogosan sorolta magát ebbe a csoportba az is, akit itthon politikai okból nem engedtek a felsőoktatás közelébe. Végül körülbelül ötszáz magyar diák kapott ilyen-olyan ösztöndíjat, közülük háromszázra tehető azok száma, akik el is végezték az egyetemet, soraikból nyolcvanan kitűnő eredménnyel diplomáztak, posztgraduális képzésben vettek részt, illetve tudományos fokozatokat szereztek.
– Tehát meg akarták és meg is tudták mutatni, mire képesek, elszakadva hazától, családtól, barátoktól. Milyen nehézségekkel találták szembe magukat?
– Hihetetlenül nagy erőfeszítést követelt mindannyiunktól már az is, hogy kilenc hónap alatt megfelelő szinten tanuljunk meg a tanfolyamokon angolul. Olyan volt ez, mint egy agymosás, mert nagyon jól tudtuk, hogy ha még szeptemberben a pótnyelvvizsgán sem ütjük meg a mércét, nem mehetünk egyetemre. Nem volt haladék. El kellett érni, hogy ne csak magunkat tudjuk megértetni, hanem valamilyen szinten felfogjuk az egyetemi előadásokat, meg tudjuk írni a dolgozatokat, megértessük magunkat. Ahogy a könyv személyes részében részletezem, az első évek még így is rettenetesen nehezek voltak. Egyetlen engedményt kaptak a magyarok. Az ’57-58-as tanév végén elég sok magyar diák megbukott, s bár Angliában nem engedik az évismétlést, az ő ügyükben összeült rektori tanács végül is lehetővé tette, hogy a menekült hallgatók még egyszer végigtanulják ugyanazt, mert tudták, hogy nem a szorgalom, nem a szakirodalmi ismeretek hiánya miatt buktak meg, hanem a gyenge nyelvtudás okozta a rossz teljesítményüket. Beült az ember az előadásra, próbálta magyar fonetika szerint leírni a hallottakat, itt-ott belerejtve egy-egy elkapott, számára is értelemmel rendelkező angol szót, s utána órákig a könyvtárban dolgoztunk, hogy kibogozzuk a szöveg értelmét. Mivel Angliában különösen társadalomtudományi területen, amelyet én is választottam, egyáltalán nincsenek tankönyvek, akkor volt a szerencsénk, ha az illető professzor írt valaha az előadásához hasonló témájú tanulmányt. A természettudományos területen pedig pillanatokon belül ismerniük kellett a szakkifejezéseket, s még az orvosjelölteknek sem jelentett menedéket a latin nyelv, mert az angolok magyar fül számára felismerhetetlenül ejtik a latin szavakat. Éjjel-nappal küszködtünk a tananyaggal, miközben természetesen a beilleszkedés is sok energiát vett el, ismerkednünk kellett a környezettel, fáztunk, szokatlanok voltak az ételek, meg kellett tanulnunk a helybeli szokások szerint viselkedni.
– Végigküszködné-e ezt az eddig ötvenegy éves „tanulmányutat”, ha még egyszer újra kezdhetné?
– Igen, mert Magyarországról el kellett mennem. Engem igazolt, amit most kibányásztam Szegeden az egyetem irattárából: az ’56-57-es tanévben csak valamivel több mint nyolcszáz beiratkozott, nappali szakos hallgatója volt, s a megtorlás idején, 1957-ben több mint nyolcvan diákot ítéltek el, vagy törvényszék előtt, vagy úgy, hogy minimum egy-két szemeszterre kitiltották az egyetemről, illetve különböző bírságokkal sújtották. Itthon magyar-történelem szakos tanárnak készültem. 1956 november 4. után csak az járt a fejemben, hogy ha sikerül is megszereznem a diplomát, annak ellenére, hogy az Egyetemi Forradalmi Bizottság tagja voltam Szegeden, ott állok majd a katedrán és hazudok, pedig ötvenhatnak számomra az volt a legnagyobb élménye, hogy végre semmit sem kellett eltitkolni, szabadon elmondhattuk, amit akartunk.


Mátraházi Zsuzsa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!