Dobrinyin: nagy idők tanúja

Dobrinyin diplomáciai karrierje 1946-ban kezdődött, volt a főnöke Molotov, Gromiko és Gorbacsov is. A külkapcsolatok történetébe azonban valószínűleg úgy írta be nevét a diplomata – aki csaknem huszonöt évig volt (1962–1986) országa nagykövete az Egyesült Államokban és  ez alatt hat amerikai elnökkel találkozott – mint a II. világháború utáni legveszélyesebb  krízis, a kubai rakétaválság játszmájának egyik tevékeny főszereplője.
1962. október 14-én amerikai U2-esek felfedezték a szovjet rakétasilókat Kubában, mintegy kőhajításnyira Florida partjaitól. John Kennedy elnök tengeri karantént rendelt el a szigetország ellen, és amikor október 27-én Kuba felett lelőttek egy U2-est, Washington 24 órás ultimátumot adott a rakéták kivonására, ezzel egyidejűeg tetőztek az amerikai fegyveres erők inváziós előkészületei is.
De még valami kezdődött: Robert Kennedy igazságügy- miniszter nonstop találkozóinak sorozata  Dobrinyinnal. Aki véleményével jelentősen befolyásolta a válsághelyzetből kiutat kereső moszkvai vezetést a kínálkozó kompromisszum kimunkálására. Ez utóbbi lényege: ez volt: miután Moszkva fenyegetve érzi magát a törökországi–amerikai rakéták által, deklarálják e csapásmérő eszközök  visszavonását, és akkor a szovjet rakéták is hazatérnek Kubából. Miután ismertette e moszkvai koncepciót az elnök öccsével, ezt táviratozhatta haza Moszkvába: „(Robert) Kennedy szerint, ha
ez a kérdés, akkor az elnök nem
lát áthághatatlan akadályt.” A szovjet hajók október 28-án, fedélzetükön további Kubának szánt rakétákkal visszafordultak. Hruscsov nyilvánosan bejelentette a rakéták kivonását Kubából, november 20-án Kennedy feloldotta a sziget körüli karantént, valamivel később leszerelték az Egyesült Államok törökországi Jupiter rakétáit. Aztán pedig Dobrinyin volt az, aki a ’68-as amerikai választás előtt a kemény antikommunista Nixontól nagyon tartó moszkvai vezetés megismételt utasítására – igaz, ködös-homályos módon – még pénzügyi segélyt is felajánlott az ellenlábas Humphreynek, miközben imádkozott, hogy a demokrata jelölt mondjon nemet. Nemet mondott. Az új elnök, Nixon idején pedig a hadászati rakétafegyvereket korlátozó egyezményt még a külügyminisztérium előtt is eltitkolt négyszemközti tárgyaláson alapozta meg  Kissinger és Dobrinyin. A nagykövet készítette elő Leonyid Brezsnyev első találkozóját Nixon elnökkel, ami kissé túl jól sikerült: az orosz vendég felöntött a garatra, és még a Politbüro belső ügyeiről is beszélt. „Túl sokat mondtam, Anatolij?” – kérdezte másnap Dobrinyintől. A válasz ez volt: „Igen. De én vigyáztam, hogy mit fordítok le.” Aztán amikor Nixon belekeveredett a Watergate-ügybe, Brezsnyev vele üzent az elnöknek, Moszkva az ő oldalán áll, és „ne törjön meg a nyomás alatt”. Dobrinyin átadta, persze jól tudta, hogy az elnökön ez sem segíthet. Kedvelte a diplomatát Ronald Reagan elnök is, aki 1986-ban értesülve Dobrinyin hazahívásáról (Gorbacsov döntése alapján jelölték ki a Kommunista Párt külügyi titkárának) csodálkozva kérdezte tanácsadójától: nahát, ez egy kommunista?
Egyébként immár túl az aktív szolgálaton, Dobrinyin – nagy idők tanújaként –  annak a személyes véleményének adott hangot, hogy a Szovjetunió összeomlása nem volt elkerülhetetlen szükségszerűség, ez olyan kevéssé hozzáértő, ám túlzottan ambiciózus vezetők tevékenységének volt a következménye, akik nem az ország érdekeinek megfelelően jártak el.

D.Z.I.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!