A borsdaráló gyár

– Megpróbálom elmesélni – mondja Csatári Ottó. – A képzőművészethez már kiskoromban vonzódtam, amikor szüleim saját erejükből megvásárolták az olajfestékkel lefestett hófehér kredencet. Én egy tintaceruzával próbáltam ráfesteni az arcomra a kredencet, szüleim nem nagy örömére. Az anyám sírt, az apám nevetett. Hát ez volt az első tiszteletdíjam. A rajz szeretete megmaradt bennem, s később az újpesti képzőművészek által igen nagyra becsült Nagybányai Nagy Zoltánnál tanultam az első ceruza és szénrajzolást. Diákként itt ért 1956.
– Karrierem a filmgyárban indult, ahol 1968-tól dolgoztam – folytatja Csatári Ottó. Túra-taxisként, a berendezési osztályon, de engem másra is használtak. Így bontakozott ki egy szakma, amely valójában nincs is. Rendszeresen szükség volt valamilyen tárgyra, de hová szaladjon a berendező, ha egy puskát kell elkészíteni, hiszen kellett volna egy asztalos, egy faszobrász, egy öntő, egy lakatos és egy bőrdíszműves. Majd az Ottó megcsinálja, mondogatták.
– Az alkalom szülte a művészt?
– Dévényi Lászlónak, a magyar üvegművészet egyik kitűnő alakjának biztatására elkezdtem külföldi kiállításokra és vásárokra járni, és jött a siker. Formavédett és zsűrizett tárgyaim bejárták a világ minden részét.
– Na és a darálók? Honnan az ötlet?
– A háború után nagyszüleimnél nyaraltam egy bányászfaluban: Szászváron. A cikóriakávéhoz nagyanyám hozzátett egy kevés, házilag őrölt kávét, amit mindig én daráltam. A daráló kedves formája adta az ötletet pályám egyik legsikeresebb tárgyához, a „Nagymama borsdarálóhoz”. Ez meghozta hosszú évekre a megrendeléseket, a munkát.
– S akkor miért is zár be?
– Most, hogy 65 éves lettem, szeretnék horgászni, focimeccsekre járni kedvenc csapatommal, festeni, fotózni. Ennyi.
Kertész Klári

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!