Kell még egy szó mielőtt mennél!

Az utóbbi hetekben nagyon sokat lehet hallani – különösen orvosaink egy maroknyi körében kezd elharapózni ez a vélemény –, hogy a haza részéről őket ért méltánytalanság miatt (ez persze főleg anyagi méltánytalanságot jelent) el kell menni itthonról. El kell menniük, mert nem becsüli meg az ő áldozatvállalásukat hazájuk, vagyis nem fizeti meg őket még közelítőleg sem úgy, mint a gazdag európai országokban. Ezen a véleményen vannak, sőt már eléggé agresszíven hangoztatják a véleményüket a rezidensek is.
Ez a nagyfokú aktivitás kellett volna az egészségügyi reform idején is! Hiába vártuk. Úgy beszélnek, mintha ebben a hazában egyedül őket érné ilyen méltánytalanság. Szinte nem érdekli őket semmi, nem vesznek figyelembe semmit, csak azon érveiket hangoztatják, hogy nagyon kevés a fizetésük és innen menni kell, mindenáron. És ha ők ennyire menni akarnak, hát hagyjuk menni őket! De azért kérdezem: elfelejtik, hogy őket ez az ország, ez a szegény nép taníttatta ki (csekélyke több tízmillió forintért!)? Elfelejtik, hogy hála is van a világon, hála, melynek az éltető, a tápláló haza iránt kellene megnyilvánulnia? Náluk a hála csak hálapénzt jelent (tisztelet a kivételnek)? Felejtik azt is, hogy itt hagyják őseiket, itt hagyják a magyar földet, azt a tájat, melyhez sok-sok nagy költőnk, nagy történelmi elődünk olyan szépen és meghatóan ragaszkodott? Elfelejtik Radnóti sorait: „nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország”, ahol neki erőszak által kellett meghalnia? Feledhetik Ady Endre, József Attila ostorozó szeretetét hazájához? Mindennek ellenére ők maradtak. Tudnak-e álmodni még az őseikről, azokról, akiket itthon hagynak? Tudnak-e örülni majd a magyarok sikereinek? Ki tudják-e még valamikor mondani „édes, szép hazám, Magyarország”? És mi lesz akkor, ha honvágy gyötri őket – vagy az már csak fikció? És mi lesz a hazánkkal, ha mindenki így gondolkodik? Amennyiben mégis menni akarnak, menjenek hát, de előbb fizessék vissza a taníttatási költségüket, mert így tisztességes! A nemzet, a haza és mi, a nép, mert mi vagyunk a haza, végre vonjunk már le valamilyen igaz értelmes következtetést, tanulságot ezekből!
Valamikor gyermekkoromban abban a faluban, ahol laktunk, élt egy fáradhatatlan orvos, aki mindennap úton volt orvosi táskájával a betegeihez, még akkor is, ha nem hívták. Gondoskodó tanácsaival sok-sok embernek megkönnyítette, meghosszabbította az életét. Ő orvos volt igazán, a nép orvosa. Ott élt és ott halt meg abban a faluban, ahol kezdte a pályáját, és a szegény magyar parasztemberek még sokáig beszéltek róla. Dr. Mustó Sándornak hívták. Ez az ember aszerint élt, amire felesküdött.
Akik ennyire menni akarnak, hagyjuk menni hát, mert nem pányvázhatjuk ide őket! De mi maradunk, mert itthon is kell maradnia valakinek, hiszen dolgunk van itt, a hazánkban. Jó utat, isten veletek barátaink! 
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar, bölcsőd az s majdan sírod is, mely ápol s eltakar.”  (Szózat)
Ungvári Imre,
nyugalmazott középiskolai tanár, Debrecen

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!