Családban is lehet magányos az ember

Öltözködésén, beszédének választékos stílusán érezni lehetett, hogy valamikor jobb sorsot élt, de a vidéki kisvárosból a fővárosba költözést a mai napig nem heverte ki egészen.
Neki is az a sors jutott, hogy a kisváros meghatározó értelmiségi rétegéhez tartozva, az aktív tanítást befejezve, elözvegyülve a gyermekei után költözött a fővárosba. Annak ellenére, hogy mintegy másfél évtizede él ott, a mai napig nem tudta megszokni az új életet. A gyermekei dolgoznak, az unokák is felnőttek, mindenki éli a saját életét, a vidéki volt szomszédok, kollégák, barátok közül sokan elhaltak, a kerületben pedig a köszönésen kívül nem nagyon tudott kapcsolatot kialakítani senkivel. Egy-egy ismerőssel időnként elmennek színházba, hangversenyre. Ennyi! Egész évre való feltöltődést jelent, hogy évente egyszer szintén egyedül élő, volt kolléganőjével néhány napot együtt tölt és ekkor hazánk más-és más tájaira utaznak el kikapcsolódni. Így került most városunkba és a belvárosi séta keretében a kortárs művészet egyik legnagyobb magángyűjteményébe, ahol a látogatás végén elhangzott az írásomat nyitó mondat.
Hosszan néztem utána és eszembe jutott, hogy a gyökerestől kiszakítás, a szükségszerűség, a kényszer, a jelenlegi életünkben nagyobb hangsúlyt kapott. Az aktívan leélt élet után az emberek közötti elidegenedés mennyiünket tett boldogtalanná, keserűvé! Valójában teljesen mindegy, hogy a vidéki városból a fővárosba, a faluból a kisvárosba vagy a tanyáról a faluba kerülnek életük végére az emberek.
A mi városunkban a lakótelepek sivár, egyforma panelházai előtt egyre több helyen lehet látni miniatűr kertecskéket, sőt kisméretű, egyénileg tákolt padokat. Ami különösen érdekes, hogy a sokszor vandáloknak nevezett, unatkozó lakótelepi fiatalok általában nem teszik tönkre a többnyire faluról a gyerekeik után a lakótelepre beköltözött, idős emberek környezetszépítő munkáját.
Mindkét példa bizonyítja, szükségük van az embereknek egymásra, tevékenykedésre,  emberi kapcsolatokra, beszélgetésre. Sokszor azzal is segítünk, ha csak meghallgatjuk a másikat, hiszen tömegben, családban is lehet magányos valaki. Azt szoktam mondani, hogy konzervatív nevelést kaptam, ha megkérdezem valakitől, hogy van, meg is várom a választ. Talán ezen is érdemes elgondolkozni!

Sógor Ferenc, Sopron

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!