Pedagógiai sok(k)szög

A felelősöket keresve nem jutunk tovább az egymásra mutogatásnál. Megrekedünk a tüneti kezelésnél, holott az okokat kellene feltárni. Megkeresni azokat a szociálpszichológiai gyökereket, amiből kinőtte magát ez a nem kívánatos jelenség. Gyanítható, a magyarázat sokrétű. Már Somerset Maugham leírja a Boldog ember című elbeszélésében: „Kényes vállalkozás mások életébe beavatkozni”, ami úgy is fordítható, a nevelés tudatosan vállalt vakmerőség. Az is alapvetésnek számít, hogy az iskolai munka/élet mindig része az adott társadalmi közegnek.
Közismert a pedagógustársadalom elégtelen anyagi és erkölcsi megbecsültsége, a szó minden értelmében, eszköztelensége. Ismert, a családok fellazult értékrendje, a szülők autonóm törekvései. Kimutatható, a gyermekek/fiatalok világról alkotott zavaros képe, homályos normarendszere. A kudarc tehát mindannyiunké. Vagyis azoké, akik különböző szerepben hagyjuk, hogy az ifjúságot is hatalmába kerítse a dac, a cinizmus, a nihil. Az élj a mának szemlélete, a taposd el a másikat elve, a csak nekem lehet igazam ethosza.
Meggyőződésem, hogy ezek ellen a leghatékonyabb eszköz az értelmes diskurzus. Csakhogy a szónak hitele kell, hogy legyen. Ha nem vagyunk békében önmagunkkal, hogyan várjuk el a másik a megértését? Selye János ide illő mondása: „Az ember élni akar, tehát alkalmazkodik.” Márpedig most ennek a megfelelésnek vagyunk híján! Biológiailag, mentálisan, szociálisan. Ancsel Éva szerint: „A felelősség az egyetlen gravitációs erő, amely az egyik embert a másikhoz köti”. Nevelni ma nem annyit jelent, mint akárcsak tíz vagy húsz éve. Többet is, kevesebbet is. De legfőképpen mást. Az érzelmi kiüresedés feszültségeket indukált a közoktatástól a felsőoktatásig.
A morális válság szülte élvezeti cikkek szabad fogyasztása, a megengedő attitűd, nagyban hozzájárul(t) az erőszakos indulatok elszabadulásához. A felnövekvő nemzedék valamit kompenzálni akar, de maga sem tudja, mit. Mindennel elégedetlen, semmi nincs kedvére, tudatosan generálja a konfliktushelyzeteket. Egy virtuális világot képzelnek valóságnak, nem számolnak tetteik következményeivel, környezetükkel konfrontálódnak. Selye ezzel magyarázza, hogy az egyén mindenkivel és mindennel szembefordul, ami egy sajátos védekező mechanizmust leplez.
Mi jelenthet(ne) megoldást? A kiútkeresés, a kedvezőtlen trendek visszafordításában társadalmi szintű együttműködésre van szükség. Mindenkinek a saját területén kell őszintén szembenézni a problémákkal, de csakis közös célok mentén. Az ifjúság nemcsak a jelenét éli, a jövőjére is készül. Szilárd, az idő próbáját kiálló értékek hangsúlyozására van szükség. A közügy magánügyek sokaságából adódik össze. Az iskola minőségi elveken nyugvó neveléséből (nemcsak a tanítás-tanulás folyamatából), a családok biztonságot adó, szeretve ösztönző légköréből, ami harmóniát teremt végső soron a közösségekben, a kortárscsoportokban.
A nevelés gazdag tárházából mindenkinek egyszerre kell merítenie. A társas közeg nem ismeri az „én”, csak a „mi” fogalmát. Ha ilyen tartalmú ingerek, impulzusok érik az ifjúságot, ismét győzedelmeskedhet a humanisztikus emberkép. Az ember mindig valahol útközben van. Különösen igaz ez a még elméjüket pallérozó fiatalokra. Az értelmes megnyilvánulásoknak nem része az erőszak. Mint tudjuk, senki nem születik eredendően gonosznak. A körülmények teszik azzá. Az erőszak erőszakot szül. Ez önmagát gerjesztő folyamat, olyan, amelynek sehol nincs helye. Pláne nincs már az iskolákban (is)!
Dr. Nagy Zoltán, Debrecen

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!