Az egyén alkonya

A Felvilágosodás nagy alkotása a racionalitás vezette szuverén egyén, aki az egyéni szabadság égisze alatt az önmegvalósítás nagy kalandjára szánja életét. Ő a liberalizmus hőse, akinek nincs szüksége se államra, sem társadalomra, mert önellátó, mert ráadásul mindaddig, amíg saját érdekei szerint cselekszik, a társadalom javát szolgálja, hiszen a „láthatatlan kéz” a sok egyéni érdekből, a saját titokzatos, láthatatlan módján, létrehozza az egész harmóniáját. Ő a piacbarát közgazdászok elméletének pillérje, ő az, aki éppen önző ösztöneit követve a piacon keresztül biztosítja a gazdaság egyensúlyát, a társadalom fejlődését.
A szabad és szuverén egyén azonban hamar egoista szörnyeteggé vált. A XlX. század rohamos fejlődését a növekvő nyomor és kiszolgáltatottság kísérte, de a liberalizmus ideológiai felépítményére a méltányosság és igazságosság nevében megfogalmazott szintén ideológiai összetételű szocialista válasz csak egy másik, még borzasztóbb szörnyeteget szült. A szocializmus is, mint liberális elődje, a kizsákmányolásra építette az ígért felemelkedést, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy az embertől megvont szabadságot az előbbi a elsősorban a fogyasztás serkentésével, az utóbbi pedig a természet lerablásával biztosított javakkal pótolta.
Miközben mindkettő a bukás felé haladt, a tudomány az emberi lét új térképének felrajzolásába kezdett. A természettudományok – miután több mint egy évszázadon át a természet egyre kisebb részegységeinek, mint az atomnak, majd annak részecskéinek, vagy a vírusnak, a sejteknek, majd a sejtek genetikájának, részleteivel foglalkozott – a bonyolult és képlékeny összefüggések feltárásának irányába fordult miután az információs technológia lehetővé tette a hatalmas és komplikált adathalmazok feldolgozását. A számítógép első húsz éve a liberális piacgazdaságot és a tőke uralmát erősítette, hiszen ugrásszerűen növelte a hatékonyság fejlesztésének lehetőségét, a tőke jövedelmezőségét. De már a ’60-as években a Nobel-díjas Jacques Monod genetikus Véletlen és szükségszerűség c. korszakalkotó műve megkérdőjelezte a Darwintól (rosszul) levont determinista biológiai elméleteket, és ezen keresztül kérdésessé tette az ember természet fölötti uralmának lehetőségét. A számítógép az ember és a természet közötti kapcsolat megértésének stratégiai eszközre lett, és ezzel szép csendesen kihátrált a tőke kizárólagos szolgálatából. Ezzel majdnem egy időben, korunk egyik legnagyobb filozófusa, Alasdair MacIntyre, az emberi lét függőségére és kiszolgáltatottságára, mint a lét biológiailag meghatározó tényezőjére hívta fel a figyelmet. Ma már a tudomány, a matematika és a filozófia az élet minden formájának sérülékenységével, az egymásrautaltsággal – tehát az egyén szuverenitásának korlátozottságával – van elfoglalva.
A Felvilágosodás tudománya az embert a Teremtésből való kiválásra buzdította azt ígérve, hogy a természettől való megszabadulás után az emberi szabadság mindössze politikai kézügyesség kérdése. Számára az ember és a természet közötti kapcsolat csak az emberi ész és tudat szűrőjén keresztül vezethet, ezért az emberi érzelem és ösztön világa az ész uralma alá van rendelve, hiszen az ész uralma biztosítja az ember számára a természet és a másik ember önkényességétől való megszabadulást. De az így kiharcolt szabadságot az ember hamar feláldozta a fasizmus, a kommunizmus és legutóbb a globális kapitalizmus hívószava hallatán. Miért? Mert ha az ember szabadsága önállóságában, szuverenitásában, a Teremtésből való kiszakadásban rejlik, akkor az a szabadság nem ér semmit. A Felvilágosodás tévedett. Az ember alaptermészete nem az önzésből, az önimádatból, az agresszivitásból, és a harácsolásból áll össze, hanem az empátiára, a szeretetre, a barátságra és az emberi kapcsolatok iránti igényre épül. Az ember nem magányos, hanem társas lény, aki nem létezhet embertársai nélkül, aki – ha felmondja a természettel való szimbiotikus viszonyt – saját pusztulását idézi elő. Az ember szabadságának tényleges korlátait és tartalmát nem az ideológia, hanem a természet – beleértve az ember természetét –, jelöli ki. Ha a szabadság a természettől és a másik embertől való elszakadást, tehát a magányt jelenti, a magára maradt ember véres fejjel menekül vissza a közösséget – idáig mindig hatalmi alapon, tehát hamisan képviselő – ideológiák karjaiba. A kibontakozó új civilizáció lényege az, hogy a szabadság fogalmát nem a politikai ideológia, hanem a természettel való, a tudomány által is visszaigazolt viszony határozza meg.
Azok a paradigmák – ilyen a kőolajra alapozott magas energiafogyasztásra épített gazdaság –, amelyek a kisajátításra és a kizárásra épülnek anélkül, hogy a kisajátítás következményeit beleszámítanák a kisajátításra épített piac által meghatározott árba, nem biztosítják a tényleges jólétet. A magántulajdon, amely értelemszerűen az adott tárgy birtoklásából és élvezetéből a tulajdonoson kívül mindenkit kizár, nem jöhet létre a közösségi tulajdon – a víz, a levegő, a föld, vagy a környezet és a közösen élvezett javak – kárára anélkül, hogy folyamat az ember társas természetét és igényeit ne sértené. Az ember társas természete, empátiás képessége idáig a vallás, a hit, majd az egymást váltó ideológiai
irányzatok ügye volt, tehát a vallásra vagy az ideológiára épített hatalmi szerkezetnek volt kitéve. Mára ennek az adottságnak a feltárása a tudomány tárgya lett. Éppen a tudomány – amely a Felvilágosodás korszakában az embert kiszakította a Teremtésből az abszolút szabadság megvalósítása ígéretével – segíti ma vissza az embert a természettel és embertársaival való empatikus kapcsolatok irányába a szabadság új, a természetből fakadó viszonyokra épített megfogalmazásával. Elég betekinteni a Wikipedia vagy a Linux világába, hogy lássuk, milyen elementális erővel képes a közös alkotás öröme az egyéni haszonűzés mámorát felülírni.
Lehet, hogy Isten, ahogy azt Nietzsche bejelentette, meghalt. De ha meg is halt, tény, hogy alkotását, a Teremtést ránk hagyta. Bárki kizárása ebből a hagyatékból – most már a tudomány is ezt mondja – csak az ember biológiailag adott természetének meghazudtolásával, előbb-utóbb magának az embernek az elpusztulásával lehetséges.
Kétségtelen, hogy veszélyes időket élünk. Mind a jobb-, mind a baloldal szellemisége kimerült. Mindkettő poros ízű, korszerűtlen, a Felvilágosodás mechanisztikus világából még itt maradt elképzelésekkel üzletel egy más világ, a képlékeny, sérülékeny és bonyolult hálózatok és összefüggések világával szemben. Lehet, hogy a megijedt, kétségbeesett ember ismét az erőszak útját választja, lehet, hogy a fentiekben felvázolt folyamat félbeszakad. De az biztos, hogy a tudomány új, izgalmas, az élet csodáját és szépségét eddig soha nem látott hitelességgel tükröző utakra lépett.

Róna Péter

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!