Szerednyey Béla szerint érdemes kasszát csinálni

z Harmincadik éve van a Madách Színháznál. Természetes volt hogy oda szerződik?
– Abszolút nem volt természetes. Kállai Ferenc volt az osztályfőnököm, aki a Nemzetiben játszott, Szirtes Tamás rendező volt a tanársegédje, aki a Madách Színházban rendezett. Kállai kicsit meg is bántódott, hogy nem a Nemzetibe mentem. De amikor harmadéves voltam, Márton András a Madách Színházból elszerződött a Nemzetibe, és én megkaptam az ő nagy szerepeit a Madáchban.
z Nem félt attól, hogy milyen nagy színészekkel kerül össze?
– Én már kilencévesen, amatőr színészként játszottam filmen nagy színészekkel. Nem tartottam tőlük, de megtanultam tisztelni az idősebb pályatársakat.
z Ez miből áll? Nyilván nem abból, hogy haptákba vágja magát előttük.
– Elemi dolog, de például, ha az ember bemegy a színházba, köszönni kell nekik.
z Ez már nem természetes?
– Nem nagyon. Hogy miért változott meg a világ, azt nem tudom. De hogy megváltozott, azt nyilván ön is érzékeli. Az is alapvető lenne, ha valaki gyakorlatra megy egy színházba, akkor bemutatkozik. Ez is ritkán fordul elő. Én még a takarítónőnek is bemutatkoztam. Zsolt István, a Nemzeti főügyelője például megkövetelte a fiatal színészektől, a főiskolásoktól és a stúdiósoktól, hogy amikor lejönnek a színpadról a nagy színészek, ők menjenek ki a büféből.
z Ez azért ma már nevetséges lenne.
– Igen, de akkor kőkemény szabály volt. Amikor ezt ma elmesélem a Madách büféjében, azt mondják, hogy biztosan hazudok.
z Nem Rómeó alkat, de nem is epizodista. Volt ezzel gondja?
– Egy ideig volt. De mivel sokan voltunk a Madáchban, sorba kellett állnom. Egy sorban álltam Cseke Péterrel, Gyabronka Józseffel, Lesznek Tiborral. Utánam jött Pusztaszeri Kornél, Lippai László. A Shakespeare-darabokban általában mi játszottuk a szolgákat, de ezek igen jó szerepek, ha nem is a hős szerepek.
z A sor valószínűleg azért is szűnt meg, mert a Madách fokozatosan átment musicalszínházba, és a musical a fiatalok műfaja.
– Így van.
z A profilváltás miatt sokan elmentek a színházból, de ön ugyanakkora szerepeket játszik, mint régen. Nem okozott gondot Shakespeare-szerepekről átváltani Webber-szerepekre?
– Nem sokkal utána, hogy elvégeztem a főiskolát, mutattuk be a Macskákat, én tulajdonképpen azzal ugrottam előre. De nekem ma is több prózai előadásom van, mint zenés. Az igaz, hogy ez már mind vígjáték.
z Rekordernek is számít, azt hiszem ön az egyetlen, aki minden Páratlan páros előadásban fellépett.
– Igen. A nyolcszázhatvanadik előadás körül járunk. Ez prózai előadások esetében magyar rekord, és, hogy én ennyiszer játszottam a darabban, az is.
z Soha nem érezte, hogy azért ebből elég volt?
– Mindenki érezte már, de ez a nézőtéren senkit nem érdekel. Amikor bemegyek a színpadra, elmúlik ez az érzés.
z A könyv hátsó borítóján azt írja Müller Péter, hogy önnek két dolog áll jól, a harsány komédia és a fájdalmas tragédia. Nem zavarja, hogy fájdalmas tragédiát már nincs lehetősége játszani?
– Természetesen zavar, de nem a mi dolgunk, hogy ezen siránkozzunk. A nézőnek kell játszanom. Ha mostanában a néző nem alkalmas arra, hogy bejöjjön a fájdalmas tragédiára, és engem abban megnézzen, akkor ezt el kell fogadnom, hiszen az nekem sem lenne jó, ha üres házak előtt lépnék fel. A nézők a mindennapos pénzkeresésből, rohangálásból, ki akarnak kapcsolódni.
z Miért éppen most jelent meg önről könyv?
– Harminc pályán töltött év után érdemes kasszát csinálni. De a könyv a véletlenen múlott, mint ahogy az is, hogy az Anna Karenina musicalváltozatát már a negyedik színházban rendezem, és az ötödikre is van felkérésem. Engem megkerestek ezzel is, és a könyvvel is. Odajött hozzám egy ember, Zelina György, bemutatkozott, és azt mondta, úgy hallotta, hogy nekem olyan érdekes életem van, hogy esetleg könyvet írna róla. Nem akartam rögtön, sőt, még aztán sem, hogy már többször beszélgettünk, de menet közben megjött a kedvem, talán át tudok adni valamit a fiatal színészeknek.
z Mire jutott magával?
– Fatalista vagyok, nem vagyok ideges amiatt, hogy mi lesz, és mi nem. Úgy gondolom, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Nem hiszem, hogy változtatnék bármin is. Ki vagyok békülve azzal, ami idáig volt. Azt pedig meglátjuk, hogy a hátralévő rész milyen hosszú lesz, mi következik még az életemben.

Bóta Gábor

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!