SAKK

A titkárnő, aki valamikor lovarnő volt, egy párnázott ajtóra mutatott.
– Bent – mondta, aztán felugrott az aktatömegre, ami olyan magas volt, mint egy ló.
Az artista megkopogtatta a párnázott ajtót, de a párna nem kopogott. Illetlen dolognak tartotta, hogy az ajtón kopogás nélkül lépjen be, kiment az utcára, és beugrott az ablakon.
Amikor talpra esett és mosolygott, látta, hogy az igazgató egy nagy asztalnál egy kis, karikalábú emberrel sakkozik.
– Jó napot – mondta halkan az artista, és meghajolt, és meghajolva maradt.
Az igazgató nem látta, nem hallotta az artistát, csak a bástyája mögött sakkozott.
Az artista csendben kiegyenesedett, és leült a sarokba.
Másfél óra múlva felugrott az igazgató, röhögve összedöntötte a sakkfigurákat, és örömében a görbelábú mellét bokszolta, és kiabált:
– Elvesztette, barátocskám… hahá!... elvesztette barátocskám, hoz egy üveg konyakot!
A görbe lábú ember elment, hozott egy üveg konyakot.
Amikor ittak, és az igazgató a sarokba a szemétkosárba akarta dobni az üres üveget, meglátta, hogy a szemétkosáron az artista ül.
– Maga mit akar?! – kiabált.
Az artista felállt, meghajolt, úgy maradt, és azt mondta:
– Kérem szépen, én szeretnék… a következő produkció…
Az igazgató felugrott egy falóra:
– Mit tud?
Az artista mosolygott, felegyenenesedett, ledobta felsőruháját, felugrott a csillárra, három ford-szaltót csinált, aztán spárgába lezuhant.
Az igazgató a falovon elhúzta a száját:
– Magasabbra nem tud?
 Az artista összeszorította a száját, hogy ne sírjon, hóna alá csapta a ruháját, és elment.
Sietett haza, gyakorolni, hogy magasabbra tudjon ugrani.
Amikor már a csilláron is túlugrott, egészen a plafonig, és lefelé négy ford-szaltót csinált, azt mondta a feleségének:
– Cseréljük el a lakást. Tudom, hogy anyagi áldozat, de nekem magasabb mennyezet kell.
A felesége megértette a kérést, megcsókolta az artistát, hozzásimult, és elcserélte a lakást.
Az artista szorgalmasan gyakorolt, már az öt métert is megugrotta, amikor megint kéréssel fordult a feleségéhez:
– Tudom, hogy anyagi áldozat, de nézzük meg az új produkciót. Meg akarom nézni, mit tudnak a többiek.
A felesége megint megértette a kérést, megcsókolta az artistát, hozzásimult, és megnézték az új produkciót.
A karikalábú ember benne volt a produkcióban. Nem csinált semmit, csak bohócsapkában a görbe lábát mutogatta. A közönség azért röhögött.
Az artista nem szólt semmit, csak elhúzta a száját, és aztán otthon még többet gyakorolt, hogy a következő felvételnél a legjobb legyen.
Amikor elment a következő felvételre, a következő produkcióhoz, az igazgató megint sakkozott. Most egy hárométeres emberrel.
Az artista most már tudta, mi a dolga, nem köszönt, nem hajolt meg, csak csendben leült a szemétkosárra, és várta, hogy a sakkpartinak vége legyen.
Két óra múlva lett vége, az igazgató nyert, és a vesztes, a háromméteres ember hozott egy üveg konyakot.
Amikor az igazgató megint felült a falóra, és megadta a jelt, az artista elkezdte a produkciót.
Felugrott a hatméteres szobában, beverte a fejét a plafonba, már öt ford-szaltót csinált a levegőben, és kézállásban végezte.
Az igazgató a falovon elhúzta a száját.
– Magasabbra nem tud?
Az artista beleharapott a szájába, egy csepp könny a szempilláján rezgett.
– De kérem szépen – mondta halkan meghajolva –, bevertem a fejem a plafonba.
– Jó, jó – mondta az igazgató a falovon –, de az lenne az igazi, ha átütné a plafont.
Az artista felesége megint megértette a férjét, megint anyagi áldozatot hozott, és egy szobrásztól kibéreltek egy tíz méter magas műteremlakást.
Az artista éjjel is gyakorolt, a csillár nyolc méter magasan volt, az öt szaltóból hat lett, és a végén kézállásból zuhant spárgába, és onnan ismét kézállásba.
Amikor már hibátlanul kidolgozta a mutatványt, az artista felesége megint anyagi áldozatot hozott: elmentek, megnézték a második cirkuszi produkciót.
A második produkcióban a háromméteres ember is benne volt. Az artista most már nem húzta el a száját, csak összeráncolta a homlokát.
Harmadszor, amikor elment a felvételi irodába, már nem ült a sarokba, a nagyasztal mellé húzta a szemétkosarat, és nyakát nyújtva, minden idegszálát megfeszítve figyelte, hogy az igazgató és egy kéz nélküli légtornász hogyan sakkozik.
Az artista tisztán látta, pontosan megfigyelte, hogy az igazgató képtelen kombinálni, ha a lóval gé hatra kellene ugrania, akkor gyaloggal az ef háromra megy, ha a gyalogot kellene a gé négyre húznia, akkor a királynővel fut.
Az artista a szemétkosáron ülve azt is megfigyelte, hogy a kéz nélküli légtornász zseniális, sokkal jobban sakkozik, mesterhúzásokat csinál a lábával, és mégis, mindezek ellenére is, a játszmát elveszti, és hoz az igazgatónak egy üveg konyakot.
Amikor az igazgató megitta a konyakot, és megint felült a falóra, megint az artistára kiáltott:
– Mit akar?
– Semmit – mondta halkan, zavartan az artista –, csak nézem a sakkot – és elment.
Az artista, amikor hazament, leszerelte a csillárt a tíz méter magas műteremből, egy húsz méter magas fára kötötte az udvaron, és most már a halálugrást gyakorolta. Arra gondolt, előbb sakkozik, aztán bemutatja az igazgatónk a halálugrást.
Száz és száz járókelő bámulta az artistát, amikor a halálugrást gyakorolta. Az autóbuszok és a villamosok megálltak az utcában és az utasok lélegzetüket visszafojtva nézték a halálugrást.
Az artista naponta húsz órát gyakorolt, mutatványa mindig sikerül, könnyedén ugrott, és a felvételi irodába is jókor, korán érkezett, és leült az igazgatóval sakkozni, és nagy megerőltetésébe telt, hogy elveszítse a játszmát, de elvesztette, és hozott az igazgatónak egy üveg konyakot, és várta, hogy bemutathassa az igazgatónak a halálugrást.
De az igazgató csak itta a konyakot, és nem kérte az artistát, hogy mutassa be a halálugrást. De azért az artista a negyedik produkcióban benne volt.
Sikert aratott.
De otthon már nem gyakorolt többé. Csak feküdt, elhízva, lomhán a heverőn – és mert tudta, hogy világ körüli útra indul egy produkció –, azon gondolkodott: vajon a menedzser tud-e sakkozni?

H. BARTA LAJOS 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!