A Lap, és az életem

A hitleri Németország Trianon revízióját ígérő csábításainak bódulatában tántorgó Magyarországon. A józanság kijózanító lapját akarta megalapítani. Apám, nyugalmazott lovassági tábornok és méneskari főfelügyelő, mélyen konzervatív ember volt, de (vagy még inkább: éppen ezért) megvetette Hitlert és életveszélyesnek látta a náci Németországhoz való erősödő kötődésünket. Részben családi indíttatásból is jó barátságban volt Pethő Sándorral, aki az oly sokat rágalmazott Görgey Artúrról kitűnő, igazságtevő könyvet írt, és aki ugyanúgy vélekedett Hitler halálos öleléséről. Egy szó mint száz: a Magyar Nemzet első lapszámától kezdve mindig ott volt apám dohányzóasztalkáján. Pethő Sándor korai, tragikus halála a családunknak is gyászt jelentett.
1945 után, amint újra megjelent, házunkban mindig ott volt a lap. Pedig lassan, majd nem is olyan lassan, kezdte elveszíteni független objektivitását. Alakult a pártállam, mindenre rátelepedett, nem volt kivétel. Nem tudom, hogyan és miért, még verselő diákként pár percre bekeveredtem a felelős szerkesztő Parragi Györgyhöz. Egyetlen maradandó emlékem erről a kurta találkozásról: egy pánikszerűen rettegő ember képe. Nyilván tudta, mitől kell félnie.
1951 júniusi kitelepítésünk után is, amikor csak lehetett (a tanyán kevésbé, később, a faluba bekerülve, inkább), ezt a lapot olvasta apám. Természetesen ebben is szajkózták a kötelező penzumot, mégis jó volt látni a régi lap felzetét, jellegzetes betűit, és bármennyire is a legsötétebb sztalinista korszak szemináriumi anyagát nyomták itt is, valahogy mégis a profizmus, a fogalmazáskészség, bizonyos megmagyarázhatatlan módon érzékelhető polgáriság rejtjeleit olvastuk ki a hasábokból. Ugyanazt az internacionalista szájbarágósdit sokkal jobb volt ebből a lapból olvasni, mint a gátlástalanul primitív Szabad Nép-ből. Ez a bújtatott polgáriság 1956 után, a kádári évtizedek alatt egyre nyíltabb lett, előbb csak a tónusban, később mind inkább a tartalomban is.
A Parragi-féle villámkaland után először 1956 felcsigázó politikai eseményekkel teli nyarán jártam a szerkesztőségben. Losonczy Géza, aki Rákosi börtönéből nemrég szabadulva, és a forradalom utáni, immár halálos börtönről mit sem sejtve, irányította rövid ideig a lapot. Szigligeten ismerkedtünk meg az Alkotóházban, és valamiért megkedvelt engem, a kitelepítés páriasorsából az irodalomba apránként visszavergődő fiatal költőt. Első ízben fordult elő, hogy publikálhattam is a lapban. 1956-ban nagy esemény volt az életemben az is, hogy vékonyka első verseskötetem – Füst és fény – megjelenhetett. Mikor? 1956 októberében! Jól ki tudtam választani, mikor érdemes az első könyvvel kiállni a nyilvánosság elé. Nem volt kimondottan nagy visszhangja. Az ország éppen el volt foglalva mással.
Drámaian teltek a megtorlás évei, majd lassan, nagyon lassan érzékelni lehetett, a Nagy Imre kivégzését követő években, hogy a hatalom szeretne kihátrálni ebből a véres korszakból, konszolidációt akar, óvatos nyitást a későbbi „legvidámabb barakk” sajátos státusa, a bebörtönzött írók amnesztiája, az 1963-as első nyugati útlevél, majd az „új mechanizmus”-nak nevezett gazdasági reformprogram felé. Ebben az időben az úgynevezett népiek mozgalmának bölcs guruja, az általam sosem kedvelt Veres Péter, Rákosi kimódolt parasztvonzalmának célszemélye és nevetséges hadügyminisztere, a neki kiutalt rózsadombi villa komfortjában képes volt kiátkozó kritikai éllel kitalálni és minden fórumon elmondani a „fridzsiderszocializmus” fogalmát. Mint a kapitalista ördög találmányát. Azaz: vissza a fundamentalista bolsevizmushoz.
A német és az angol irodalom fordításából éltem ebben az időben. Mígnem 1959-ben Ungvári Tamás ajánlására Komlós János üzent, hogy találkozna velem. Komlós akkor a Magyar Nemzet kulturális rovatvezetője volt, bementem hozzá a szent épületbe (New York-palota, ahol a legfontosabb szerkesztőségek és könyvkiadók székeltek. Komlós Jánossal akkor ismerkedtem meg, első pillanattól szimpatizáltunk. Az volt az elképzelése, hogy a lapnak legyen állandó rádió- és tv-kritikai rovata. És ezt én írjam. Elvállaltam.
Tizenhét évi szép gályarabság lett belőle. Állandó rádiókritikus már volt a magyar sajtóban, legtiszteletreméltóbb elődöm, még 1945 előtt, Nagy Lajos (nagy prózaíró, méltatlanul elfelejtve), de az első állandó tv-kritikus én voltam. Hősies körülmények között, mert televízióra akkor még nem volt pénzem, sokszor nagyon kalandos körülmények között jutottam képernyőhöz. Egyébként hősi és ősi körülmények között működött az akkoriban újdonsült, útját kereső Magyar Televízió is. Majd egy idő után sok lett a kettő együtt, megtartottam A rádió mellett című heti rovatomat, a tv-kritikát pedig átvette Vilcsek Anna, aki korai haláláig vitte a stafétabotot. Utána Lőcsei Gabriella következett.
A heti penzumon kívül rádiójátékokról gyakran kü-lön cikket írtam, és évekig voltam színikritikus is, ezt a műfajt akkor hagytam abba, amikor 1966-ban bemutatták „Rokokó háború” című, első egész estét betöltő darabomat, s attól kezdve színpadi szerzőnek számítottam, folyamatosan játszották a drámáimat, nem lett volna etikus, ha a második legnagyobb napilapban színikritikákat írok.
Komlós állandóan unszolt, hogy ezeken kívül is írjak cikkeket. Nekem meg ennyi épp elég volt. Egyszer az íróasztalán toronyban álló kéziratokra mutattam: ha nincs elég anyaga, mért nem hozza le ezeket? „Ne röhögtess – mondta –, csupa rossz cikk. Ezek szeretnek írni!”
Mihályfi Ernő volt a főszerkesztő. Rejtélyes figura, a régi világ szülötte, de belesodródott a pártállami kiváltságosok közé, valami titok lebegte körül. Gyűjtő volt, elképesztő képgyűjteményt hagyott hátra. Az én megfejtésem a személyére az, hogy lebírhatatlan szenvedélye volt a műkincsszerzés, mindent megtett, hogy ennek élhessen, ez lehetett az ő politikai Achilles-sarka. Főszerkesztői ajtaja mindig tárva-nyitva, be lehetett látni íróasztalához. Ez nagy hatást tett rám.
Harmincöt évig voltam állandó külső munkatársa a lapnak (apám már nem olvashatta „Leibjournal”-jában a cikkeimet). Ott voltak a régi, viharedzett nagyágyúk: az érzelmes Ruffy Péter, a rámenős Baróti Géza, a finom Mátrai-Betegh Béla, és a többiek. A hatvanas években feltűnt egy vidéki fiatalember, enyhe tájszólással, szerény újságíró-tanonc. Jótollú volt, velem is csinált egy kolumnás interjút a „Rokokó háború” ősbemutatója körül. Aztán később, az évre pontosan nem emlékszem, nagy, folytatásos riportsorozatot írt arról az emlékezetes esetről, amikor egy szerzetes tanár diákjaival kirándulást vezetett az Aggteleki vagy a Baradla barlanglabirintusba, és az egyik diák balesetben meghalt. Más se kellett a pártpropagandának, óriási egyházellenes sajtóhadjárat indult, központi vezényszóra. A jótollú fiatal újságíró enyhén szólva túlteljesítette a feladatot többrészes cikkében. Akkor én barátian félrevontam, és figyelmeztettem, hogy nem árt, ha tehetség és etika együtt jár, még egy pályakezdőnek sincs szüksége rá, hogy ennyire jó tanuló – régi pesti nyelvhasználattal: gutgesinnt – legyen. Egyházüldözés idején nem illik egyházellenes cikksorozatot írni. A fiatalembert úgy hívták, hogy Kristóf Attila.
Mihályfi meghalt, Pethő Tibor követte a főszerkesztői székben, Pethő Sándor fia. Régivágású úriember volt, kedveltük egymást. Ő is nyitva tartotta a főszerkesztői ajtószárnyat. 1976-ban bementem hozzá, és panaszkodtam, mennyire unom a rovatomat tizenhét év után, már a vízállásjelentésről is írtam rádiókritikát, de nem szeretném otthagyni a lapot. És akkor megállapodtunk, hogy tárcát kezdek írni, feltámasztandó a Rákosiék alatt túl szubjektívnek és polgárinak ítélt, tehát betiltott, a régi magyar sajtó nagyhagyományú műfaját, melyet régen is írók műveltek, Ady, Kosztolányi, Karinthy, Heltai, és mindenki, aki számított. Egy ideig Csurka Istvánnal kéthetenként váltogattuk egymást hétvégén. Később négyesfogat indult, rajtam kívül Szakonyi Károly, Gyurkovics Tibor és Nyerges András volt a társaság tagja.
Szerettem tárcát írni. Irodalom és publicisztika keveréke. Minden belefér. És mindent meg is írtam, amit akartam. Abszolút szabadságom volt, a mindenkori rovatvezetők dicséretére legyen mondva. Egyszer fordult csak elő, hogy az akkori főszerkesztő, Soltész István, nem engedte közölni egyik – igaz, keményen politikaellenes  –  hosszabb cikkemet a csodás szabolcsi Jonathán-alma központilag elrendelt kiirtásáról. Más laphoz vittem a cikket, ahol közölték, én pedig elhagytam a Magyar Nemzetet. Fél év múltán Soltész bocsánatot kért, és hívott vissza a laphoz. Amikor visszatértem, egy fiatalabb kollégát megtiszteltem a bizalmammal, és kértem, mondja el, mi történt a szerkesztőségen belüli csatározások során távollétem fél éve alatt. Kristóf Attila volt a kolléga. Aki pár éve egy személyemnek szentelt, rágalmakkal teli cikkében ama politikai tiltakozásom utáni visszatérésemet és tájékozódásomat „Görgey helyezkedésének” állította be. Harmincegynéhány év után úgy gondolta, leveri rajtam azt a bizonyos figyelmeztetést, hogy a csuhások üldöztetése idején nem való csuhásozni.
Harminc évnyi tárcaíró korszakomból öt könyvem született. Találkozás egy fél kutyával. A fél kutya másik fele. Mindig újabb kutyák jönnek (a rendszerváltás körül). Waterloo kellős közepén. Tiszta ország. (Ez utóbbi már nem régi kedves lapomhoz kötődik.)
A Magyar Nemzetnél 1990 után egyre erősödtek a politika birtoklás csatározásai. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam ebben a környezetben. Kapóra jött, hogy 1994 nyarán az akkor még monopol helyzetben működő (illetve a Duna Televízió már létrejött) Magyar Televízió új elnöke, Horváth Ádám felkért, legyek a kulturális terület irányítója. Nagy falat volt ez, amúgy sem lett volna erőm és időm tárcákat írni. Felhívtam a lap aktuális főszerkesztő-helyettesét, és bejelentettem távozásomat a laptól. Fájdalmas döntés volt.
Azóta a lap végrehajtotta zuhanórepülését. Politikai és minőségi értelemben egyaránt. Tudomásul vettem, hogy az a Lap – nem létezik többé. Pedig kicsit ez volt az életem.

Görgey Gábor 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!