Barátságtalan ország

Jöttek mindenfelől a kíváncsiak. Szépnek látszott az ország: a nagy szocialista rozsdatemetők elhagyott, kátrányillatú gazos udvarai, a salakdombok, higanytavak, a szétszemetelt folyópartok, a nyíratlan közparkokban eldobált óvszerek, a korhadt deszkájú padok. Szépek voltak a pesti belvárosban a kormos falak. Szépek a lányok. Ragyogott az Oktogon felett a neon-Magyarország: ennyi és ennyi OTP-fiók, megannyi fehér fényű büszke csillag a kies hazában. Ha akkor a világ Isten kalapja volt, a rendszerváltó Magyarország bokréta volt. De ennek régen vége. Elsüllyedt.
A forradalom hónapjai unalmasak, lassúak voltak. De pezsdítő volt az unalom. Barátommal az Alkotmány (paradoxon!) utcában trappoltunk tízezer másikkal, ő, mert ki akart válni, ahelyett, hogy Demokráciát!, azt kiáltotta: Demográfiát!. Én is. Különböztünk. Este már otthon néztem a Magyar Állami Televíziót, hogyan is közvetített. A pulóveres riporter megkérdezett egy ifjút, hogy ez itt tüntetés vagy demonstráció. Ő gondolkodott, de megmondta végül, nem, nem tüntetés, demonstráció. Ezen röhögtünk egy hétig. Igazunk volt, mint akkor mindig.
Akkoriban lett munkahelyem a frissen alakult Alkotmánybíróság. Ma is jó rágondolni. Az Alkotmánybíróság a kerületi emeszempépébé rémmodern épületében székelt. Olyan széles folyosókon jártam, eleinte hol középen, hol szélen közlekedve, hogy – nem találtam a helyem – bizonytalan csámpázónak éreztem magam. A bejárat előtt három, a varratoknál rozsdás, amúgy fényes vasember száraz tó partján, egy hajómotor főtengelyén ácsorgott. Amikor a főbejárat lépcsőjén először mentem fel az emeletre, ha úgy vesszük az emberi méltóság frissen megnyílt templomában jártam, ott sok négyzetméteres, falat borító olajfestmény előtt találtam magam (gondolom, egyszerűen túl nagy lehetett ahhoz, hogy kivigyék, föltekerve is talán csak ablakon lógathatták le később az utcára). A vászonra, de tényleg, az volt fölföstve, amint a vereslő alkonyatban dübörgő tank hősleg tapos el valakit, egy embert, aki a nagy vashoz hasonlítva puha és kicsi. Erről írta talán híres töredékét Pascal, íme az ember, aki nádszál. Akkor és ott a látványban, ezért idézem ide, mégsem volt semmi félelmetes. De vicces ellenben inkább, abszurd, hihetetlen. Olyasmit éreztem, hogy épp az alant habzó múlt partján állok. És nevetni kellett, hisz félni nem lehetett. Viszont derengett valami más.
Jártam kocsmákban, akkortájt még rendszeresen. Az alkohol is alig tompította a tekintetek élénkségét. A züllöttek, a fáradt feleségekhez szoba konyhába megtérők, a hatalmi ágak problémáit taglalták a sörtócsás bádogpultra könyökölve. Hogyan kellene berendezni a hazát? – kérdezték, ha nem is pontos fogalmi nyelven. Aztán elrendeződött valahogy a közjog az országon, úgy tűnt, nem is rosszul.
Hogy mi történt, nem teljesen világos.
Nem erről volt szó, nem ezt ígértük magunknak akkor. Azt lehetett tudni, hogy az élet eleinte jobb nem lesz, de legalább szabad, és majd aztán jobb is. Reményeim sokban teljesültek, legalábbis ami a személyes sorsot illeti. A szabadság eufóriáján máig nem tettem túl magam, és ezt nem is erőltetném. Napról-napra bizantikusabb a hazám, de azért bármit mondhatok, írhatok. Meg pénzem is lett mindarra, amire szükségem van. Nekem jobb lett, de ez nem elég, ha közben a szégyen csiklandoz.
Aminek el kellett romolnia, elromlott. Alig követhető, miként romlott el a haza. Látszik a romlás mindenen, még az ország lakóinak fogazatán is. Érdemes nyitott szemmel járni az utcán, és a külvárosban, vidéken keresni az ötven feletti férfi-arcokat (a nők, legyen bármi, azért csak adnak magukra). Soha nem hittem volna, hogy egyszer itt ennyi fogatlan járjon és keljen. Húsz évvel ezelőttig az SZTK annyira amennyire rendben tartotta a fogakat. Mióta megszűnt, kihullottak, csonkig koptak. Talán átvitt értelemben is. Azután beköszöntek a rosszkedvű ország új forradalmárai, a beszédes nevűek: Láncos Satu, Debil, Csucsu, a szánalmasak és viharvertek.
Aminek javulnia kellett volna, alig javult. Senki nem hisz már abban, hogy a politika mindenekelőtt erkölcsi kérdés, hogy a közjóról szóló állandó beszéd. Ez elsüllyedt évekre. Eltelt egy történelmi kor, és a közjónak már a fogalmát is elfelejtettük. Pedig alig vitatható, Európában a szabadság, a felelősség és a jólét biztosan kéz a kézben jár. Ha már nem bízunk az intézmények a szabályok uralmában, gyarló emberekben kezdünk bízni. Megállítjuk a bárkit, és rábízzuk magunkat a másikra, az ár nem számít.
Az unt történet elkezdődhet megint.

Majtényi László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!