A szeretett kudarc

hirdetes

A jelenséggel azonban az 1968-as német diákmozgalmak formájában egyszer már találkozhattunk. Az általuk kiváltott küzdelmek politikai jelentősége sokkal nagyobb volt annál, semmint hogy csak nemzedéki ellentétként lehetett volna megmagyarázni. A mozgalmak hajtóereje az a kettős frusztráció volt, mely a fasiszta múlt feldolgozatlanságának a felismeréséből és a kapitalizmus okozta hatásokból táplálkozott. Az utóbbira adható lehetséges jobboldali választ — szemben a weimari korszakkal — kizárta az elsőnek említett frusztráció oka, ezért a mozgalmak szükségszerűen (új)baloldaliak lettek. De mindez a Vörös Hadsereg Frakció terroristáival együtt sem osztályharc volt, és azonos helyzeten, származáson, olykor azonos családon belüli szétváláshoz vezetett. Az így született újbaloldali mozgalmakat a polgári társadalom politikai rendszere megtanulta kezelni (és terrorista változatukat megtanulta fölszámolni). A nyugati világ ennek is köszönhetően vált még élhetőbbé.
Magyarországon ma a frusztrációk szerkezete (ahogy arra szociológiai tanulmányokban is rámutattak) sokkal bonyolultabb. Az egyik különbség, hogy az 1945 előtti múlt szabad feldolgozására demokratikus nyilvánosság híján nem került sor időben, és kikényszerítése mögé 1989 után nem állt érdemleges politikai erő. Nyugaton 68 mozgalmai éppen időben zajlottak le: már felnőtt egy új nemzedék és még élt a régi: az egyik támadott, a másik lapított; a feldolgozás folyamata pedig az egész társadalmat áthatotta.
A másik különbség 68 nyugati mozgalmaihoz képest, hogy az 1945 előtt történtekért való magyar felelősség feldolgozatlanságára nem a kapitalizmus, hanem a pártállam telepedett rá, és frusztrációt okozó zsarnokságát, megtorlásait nyilvánosan ugyancsak nem lehetett feldolgozni. Az immár kettős elfojtás erejét jellemzi, hogy a rendszerváltás után milyen lassan, de ellenállhatatlan erővel és áttételes beszéd formájában kerültek felszínre a jobboldalon megőrzött beidegződések, egészen a posztnyilas, nyíltan rasszista magatartásformákig. Ez utóbbiak megnyilvánulását ugyanis nem egy szabad társadalom tanulta meg 45 után kivetni magából, hanem a baloldali diktatúra pusztán a föld alá kényszerítette.
Végül pedig ott van a mai, szabad Magyarország kapitalizmusából következő elégedetlenség. A legkönnyebben ezzel lehetne megbirkózni – mivel egyértelmű politikai és gazdasági feladat –, ha nem zavarna bele mindaz, amit korábban kellett volna feldolgozni.
E három frusztráció következményei keresztül-kasul szelik a társadalmat, sokan egyszerre több frusztráció hordozói: aki az egyik korszakban áldozat volt, az egy másikban a tettes és fordítva.
Ma Magyarországon ott vannak azok, akikben az 1945 előtt történtekkel való szembenézés elmaradása következtében él a primitív rasszista hagyomány. Ezért lehetséges a politikai rendezvényeken és azokon kívül a műveletlen középosztály jobboldalának nyílt vagy áttételes zsidózása. Nem létezett, és minden jel szerint ma sincs olyan társadalmi közmegegyezésen alapuló nyomás, amelynek következtében e magatartás gyakorlói szégyenteljes helyzetben éreznék magukat. Ellenkezőleg: a második világháború előtti rasszista magyar gonosztettek közös feldolgozásának és elutasításának hiányában e réteg tagjai a kommunistázással és zsidózással egyszerre próbálkoznak a pártállam és a jelen kapitalizmusa okozta sérelmek jelképes, demagóg megbosszulásával. Azok egy része, akik (vagy elődeik) megszenvedték a pártállami korszakot, ebbe a csoportba tartoznak; a többiekben pedig csak érintetlenül folytatódnak a magyar történelem legrosszabb hagyományai. A mai jobboldali vezérpárt irányítóit súlyos felelősség terheli, amiért nem határolódnak el igazán ettől a ma már árpádsávos zászlókat lengető tömegtől.
Ott vannak azok, aki ugyan jobboldaliként vagy nem baloldali liberálisként szenvedték meg a pártállami korszakot, de családi hagyományok, műveltség okán nem veszik át a zsidózó rasszizmust és kommunistázást. Az elmaradt szembenézés következtében nem alakult ki bennük nyugat-európai színvonalú érzékenység se a rasszizmussal és bújtatott nyilas jelképekkel, se a nemzeti demagógiával szemben. Jobbra még túlzottan nyitottak, balra meg túlzottan zártak. Noha a Horthy-korszakbeli, sőt már a korapártállami nemzedék is kiöregedett vagy kihalt, ezekre a rétegekre is jellemző, hogy jórészt ismeretlen utakon az utódokra is áthagyományozódott a feldolgozás hiányából fakadó tájékozatlanság. Ezért kerülhetnek fiatalabb nemzedékek politikai nagygyűléseken csápoló, lelkes állapotba az olyan velejéig kirekesztő, Magyarország legrosszabb hagyományait idéző jobboldali szólamtól, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”.
Végül ott vannak baloldaliként vagy baloldali liberálisként azok, akik nem „úgy” szenvedték meg a pártállami korszakot, ahogy jobboldali („reakciós”) kortársuk. Mára már jórészt csak elődeik azok, akik 1945 előtt is éltek, de az élményeik nyilvános — s ezzel közös társadalmi — feldolgozatlanságának a lelki következményei az ő esetükben is áthagyományozódtak utódaikra. Számukra a társadalom előbb tárgyalt jobboldali, főként pedig szélsőjobboldali részének viselkedése olyan újabb frusztráció, amely ma már talán nagyobb érzelmi teher, mint a világháború előtti és alatti szörnyűségek, mert azt sugallja, hogy ami lehetetlennek látszott, az talán mégis visszatérhet. Nem csak zsidók tartoznak közéjük, hanem a teljes baloldali, és a liberális értelmiség jelentős része.
Azért nem „úgy” szenvedték meg a pártállami korszakot, mert nem jobboldaliként szenvedték meg. Ez akkor is nagy különbség, ha a baloldaliak többsége ezt különbséget ma még nem nagyon fogja fel, mert a megosztottság olyan mértékű lett, hogy a pártállami időben megélt jobboldali kirekesztettségbe való beleérzés számukra nagyrészt megoldhatatlan. A jobboldaliság sokuk számára még ma is eleve valami eredendően negatív, elfogadhatatlan állapot, és nem értik, miért érzik fordítva ugyanezt a jobboldaliak, ha a baloldaliságra gondolnak. Egyelőre még inkább csak a baloldaliak között kezd oldódni ez a helyzet, kezdik érteni a jobboldal frusztrációinak összetevőit. A jobboldalon ennek alig van jele.
E többszörös frusztrációknak a kezelésére szemmel láthatóan nincs (még) eszköze sem a baloldalnak, sem liberális szövetségeseinek, a jobb-
oldal pedig (egyelőre) inkább fokozni próbálja a feszültséget, mert úgy kalkulál, hogy a frusztrációk növelése hatalmi esélyeinek kedvez.
A fentiekben vázolt politikai állapotnak mintegy tükre az egykori besúgókhoz fűződő viszony. Elég csak az ismerté vált, önmagukról igazán soha vallani nem szándékozó nevesebb figurákra utalni, a barátairól jelentő ismert írótól meg filmrendezőtől a rangos egyházi méltóságig, a neves közgazdászig meg a saját rokonságát feladó jobboldali vidéki polgármesterig. A helyükön maradtak a társadalmi hierarchiában, és holdudvaruk megrögzött támogatását élvezik. Az egyiknek a baloldaliak egy része borul a nyakába, beleértve a miniszterelnököt is, a másiknak a jobboldal, és sokan fröcsögő gyűlölettel nyilatkoznak azokról, akik nevüket a nyilvánosságra hozták. A bíróságok számtalan esetben az ő javukra elfogultak, a lakosság nagy része pedig nem hajlandó szembenézni azzal, hogy ilyen emblematikus alakok jelképezik életük politikai felszínét.
Az egykori besúgókban egyesül ugyanis az a három tulajdonság, amely a társadalom frusztrált rétegeit jellemzi: a saját traumájukat tartják mindenki máséval szemben előbbre valónak, nem hajlandók a
rosszat, a bűnt, a szégyent a nevén nevezni (legfeljebb a másokét), és mélyen egyetértenek abban, hogy se az őszinte szembenézésre, adott esetben nyilvános, de legalább az általuk besúgottak előtti beismerésre, a legkevésbé pedig bármiféle jogi felelősségre vonásra nincsen szükség (még saját tartótisztjeikkel szemben sem, akik állítólag többnyire kényszerítették őket).
A magyar társadalomnak a besúgókhoz fűződő viszonya azt jelképezi, hogy a kudarcait tekinti normális állapotnak. Szereti őket, ahogy a besúgóit is. Hosszú, több nemzedékváltást igénylő folyamat lesz kilábalni ebből.

 

 UngvÁry Rudolf