A történelem forgószínpadán

Mennyi hit, mennyi csalódás, mennyi szemfényvesztés, mennyi káprázatos gondolat és mennyi csalás! Beszéljen bár vélt vagy valóságos bűnöző, tömeggyilkos vagy polgári demokrata politikus, auschwitzi fogoly, Lady Di fívére vagy éppen a római pápa, mindenképpen a szó erejét, a retorika hatalmát sejteti meg A XX. század nagy beszédei című antológia, amely a neves brit Penguin kiadása nyomán jelent meg az Agave Könyvek sorozatában. A múlt század minden kínja, gondja, világra szóló törekvése és fényes illúziója megtalálható ebben a kötetben, amely a beszédek azonnali, s kivált érzelmi hatását persze csak töredékesen tudja visszaadni. Ám ha kissé megerőltetjük képzeletünket, s belegondolunk abba, hogy – mondjuk – éppen az ír szabadságharcos Roger Casementet hallgatjuk 1916-ban, Londonban, vagy Lenin és Sztálin bombasztikus frázisait, Hitler dörgedelmeit, Gandhi és King erőszakmentes apoteózisait, esetleg Clinton bocsánatkérését nevezetes szerelmi ügye miatt, akkor úgy érezzük magunkat, mint egy elképesztő sodrású forgószínpadon, ahol a „színészek” a lehető legváltozatosabb jeleneteket adják elő, mi pedig, nézők, csak ülünk és hüledezünk, jé, ez mind ott történt, ahol elődeink és mi éltünk, élünk. Az már akár részletkérdésnek minősülhet, hogy a szövegeknek pontosan kik a szerzői: maguk az előadók vagy esetleg hivatásos beszédírók. Hány unalmas, nyögvenyelős szónoklat szerzője felejtkezett el arról, amit a brit kiadás szerkesztője Brian Macarthur idézett Peggy Noonantól, aki Reagan elnök gondolatait öntötte írott formába: „A beszéd részben színház, részben politikai nyilatkozat. Személyes kommunikáció a vezető és népe között, ugyanakkor művészet, és minden művészet paradoxon, mert egyszerre nagyon erős és nagyon törékeny dolog. A beszéd költészet: ütem, ritmus, képzelőerő, lendület! A beszédek fontosak, mert ők politikatörténetünk nagy állandói.” Frázispufogtatásért persze a huszadik századi elődök sem mentek a szomszédba. A maga módján mesterien bánt a jelszókkal, mozgalmának vezérszavaival a kancellárságra áhítozó Adolf Hitler, aki 1932-ben azzal büszkélkedett a német nagyipar vezetői előtt, hogy „egyedülálló pártjának” tagságában „teljesen megszüntette az internacionalizmus és a demokrácia eszméjét, és annyi nagygyűlést szervez, „amíg megtanuljátok, hogy egy német Németország hitének gyakorlása nem provokáció!” A szómágia a náci vezér beszédében szakszerűen kimódolt varázslat, amelyben a nagypénzűeket megnyerni akaró vezér nem győzi hangsúlyozni, hogy mindent megtesz, hogy ne „törjön ki a bolsevik káosz”, és hogy kiirtsák a „marxizmus írmagját”, de  ezt a döntést nem azért hozták, mert „szeretnek verekedni”. Így lehet a racionális gondolatmenetbe hazugságot beépíteni.    
A bolsevik vezérek beszédei – Hitlerével összehasonlítva – jóval egysíkúbbak, hogy ne mondjam, primitívebbek. Itt van például Lenin október 25-i, szentpétervári szónoklata, amelynek a legvégén a felkelés vezetője a „mindent legyőző tömegeket” és „a világforradalom győzelmét” éltette. Mertek-e, tudtak-e, tudhattak-e a neki tapsoló szegények, csóró munkások, ágrólszakadt katonalegények arra gondolni, hogy mindez történelmileg rövid időn belül szertefoszlik és embermilliók életét követelő kísérletként roppan össze a történelem vagy inkább a gazdasági törvényszerűségek érzelemmentes nyomása alatt?! Addig azonban még sok minden történt, például Hruscsov elmondta híres és kalandos sorsú 1956-os „titkos” beszédét, amely valószínűleg az egyik legnevezetesebb szónoklat a múlt század politikatörténetében. A szovjet pártvezető, maga is diktátor, mint jól tudjuk, ekkor leplezte le Sztálint és az úgynevezett személyi kultuszt. Hruscsov mondataiban rengeteg az időközben elhervadt szóvirág, de  még a mából visszanézve is jól érthető, hogy mekkora szenzációt jelentettek a világban titkosan terjedő  leleplezések Sztálin brutalitásáról, türelmetlenségéről, hatalmi mámoráról.
Ám a kötet nagyobb része szerencsére nem a diktátorok demagógiáját eleveníti föl, hiszen a beszédek többségében a valódi emberi érzelmekből, a demokratikusan megválasztott politikusok racionális, olykor persze ugyancsak sok illúziót kergető eszmefuttatásaiból kap ízelítőt az olvasó. Martin Niemöller evangélikus lelkész, akit a dachaui koncentrációs táborból a szövetséges erők szabadítottak ki, egy 1937-es istentisztelet alatt döbbenten vette észre a gyülekezetben a Gestapo ügynökeit. Prédikációjában a lelkész két nappal később nem tett lakatot a szájára: „Bárki, akinek ilyen élményben volt része, mint nekem tegnapelőtt este az úrvacsora alatt, amikor megláttam a templomban a titkosrendőrség három fiatal tagját, akik azért jöttek el hivatalos mivoltukban, hogy Jézus Krisztus imádkozó és éneklő közösségének tagjai után kémkedjenek (…), bárki aki ezt látja, nem bújhat el olyan könnyen az egyház szégyene elől; nem vonhat vállat egy jámbor imával és egy ihletett ellenkezéssel; az ilyen látvány miatt álmatlan éjszakái lesznek, és kétségbeesésében még fel is kiálthat: Uram, kegyelmezz nekem!” Ezek a mélyről fölfakadó kiáltások gyakran hangzottak el, mert álmatlan éjszakák nyomasztó sötétjében sokan és ártatlanul néztek szembe a gyalázatos halállal.
Megindultság nélkül nem lehet olvasni a Nobel-békedíjas Elie Wiesel mondatait az auschwitzi haláltábor felszabadulásának ötvenedik évfordulóján. Az egykori fogoly „a sötét és átkozott” helyen arra kérte hallgatóit, hunyják be a szemüket és hallgassák a néma sikolyokat: „Nem igaz, hogy az összes áldozat zsidó volt. De minden zsidó áldozat volt. Most is, mint akkor, föltesszük a legnagyobb kérdést: mi volt az értelme annak, ami rutinszerűen zajlott az örök éjszaka birodalmában?”
Auschwitz után többé semmi nem lesz már ugyanaz, mondja a gyerekkorában magyarul még jól tudó Wiesel, s azon a helyen, ahol milliók fosztattak meg az eltemetéshez való joguktól, mert az ég vált temetőjükké, a kilencvenes évtized vérontásainak megszüntetéséért emelte föl szavát, a boszniai, a ruandai, a csecsenföldi áldozatokért, a Szentföldön élő zsidók elleni terrortámadások befejezéséért. A kétségbeesés bugyrai beláthatatlanul mélyek, s az emberi gyászt a szokásosnál is sötétebbre festi, ha a halál értelmetlen, ebből pedig éppen olyan sokféle akadt a század folyamán, ahány az elfecsérelt, elpusztított életekből. Diana hercegnő elhunytát fívére  olyan lélekmarkoló őszinteséggel elemezte a westminsteri apátságban, hogy az történt, ami temetéseken szinte soha: Earl Spencernek a ravatal mellett elhangzó szavait a gyászoló tömeg megtapsolta. Az összeverődő tenyerek egyszersmind jelképesen meglegyintették a némán és föltehetően meghökkenten figyelő királynőt, hiszen a testvéri búcsúztatóban a vér szerinti család megfogadta, hogy a két kivételes fiatalembert, vagyis a szeretett fiúkat, William és Harry hercegeket úgy nevelik, amiként édesanyjuk, hogy „a lelküket ne csak a kötelesség járja át, hanem tudjanak szabadon énekelni”, ahogy Diana tervezte.
Szinte visszaköszönő szófordulatai, némi túlzással, „slágerei” is vannak a kötetnek: újraolvashatjuk Churchill maga írta, zseniális, 1940-es mondatait arról, hogy nem ígérhet mást, „csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket” és 1946-os fultoni beszédét a vasfüggöny leereszkedéséről; Martin Luther King gyönyörű álmát egy társadalomról, amelyből eltűnik a faji megkülönböztetés, s Kennedy beiktatási szónoklatát 1961-ből. Ezt viszont nem a Fehér Ház ifjú és szerencsétlen sorsú lakója írta, hanem közeli munkatársa, Theodor Sorensen, s egy-két megállapítása ugyancsak szállóigévé vált: a hidegháború csúcsidőszakában mondta ki Kennedy, hogy „soha ne tárgyaljunk félelemből. De ne féljünk tárgyalni”. S nem veszített „aktualitásából” az a híres kérése sem, hogy ne azt nézzék az amerikaiak, mit tehet az ország értük, hanem azt, hogy ők mit tehetnek – országukért. Mindkét világpolitikai oldalt fölszólította az elnök az igazi fegyverzetellenőrzésre, a tudomány csodáinak – s nem a borzalmainak - közös tanulmányozására, hogy a Föld minden pontján vigyázzák Ézsaiás próféta parancsát: „Az igának kötelei megoldassanak, és szabadon bocsáttassanak az elnyomottak”.
A „másik oldal” eltűnése a múlt század második felének maradandó politikai és emberi élménye. Érthető, hogy sok beszédnek központi témája ez: Borisz Jelcin, az új orosz rendszer első elnöke a meggyilkolt Romanovok hagyományos nyughelyén nem csak a cári családra utalva mondta ki, hogy Oroszországban a huszadik század a vér és a törvénytelenség kora volt. A fiatal II. János Pál pápa 1983-as szónoklatai alighanem tovább tágították a repedéseket az egypártrendszerek egykor olyan szilárdnak vélt falán. A czestochowai kegyhelyen mindenki értette, amit mondott: „Egy nemzet gazdagsága mindenekelőtt az őt alkotó emberekben rejlik. Minden egyénben, aki az igazság nevében virraszt, mert: valójában az igazság ölt testet a szeretetben”. S ebben az emberben kezdődik a kiút, „akár gazdasági, akár szociális, akár politikai szempontból (...) Az ember nem képes megmaradni bezárva, kiút nélkül.”
 Az ember, a közép- és kelet-európai, végül meg is találta a kiutat a diktatúrákból, igaz, az örökölt szennyezett erkölcsi környezetet, amelyről az új cseh elnök, Václav Havel beszélt a rendszerváltás hajnalán, máig nem számolta föl. Neki is volt egy álma a humánus, független, gazdaságilag prosperáló köztársaságról s annak kiegyensúlyozott polgárairól. Elmondta Comenius nyomán szabadon: „Emberek, a kormányotok
visszatért hozzátok!” Akkor és ott – igen, de máskor, másutt azért nem mindig.
Saját tapasztalataiból már Havel is régen tudhatja, meg mi is mindannyian, hogy – Ézsiást kissé profanizálva – az új demokráciákban különféle igák és különféle kötelek léteznek, amelyek lassítják az álmok beteljesítését. A diktatúráknak, szerencsére, végük ugyan, de a kínoknak és gondoknak nem.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!