Mégis, mire kell nekik kétharmad?!

Vagyis azt, hogy vissza lehessen élni a pillanatnyi többséggel, s ezt kizárandó biztosítja a mindenkori kisebbség  jogait. Az amerikai alkotmány egyik fő törekvése a demokráciát eltorzító túlhatalom elkerülése, s a hatalom „ellenőrzését és egyensúlyát” biztosító rendszer megteremtése. S bölcs létrehozói irdatlanul nehézzé tették kiegészítését, módosítását is: nem elég hozzá a szövetségi kongresszus mindkét házában elért kétharmados többség, de még az államok háromnegyedének helyi törvényhozásában is hasonlóan kell jóváhagyni érvénybe léptetését. Amikor a női egyenjogúságot kívánták – meglehetősen liberális, vagyis, az egyik oldal véleményére hajló – szövegezéssel alkotmányba iktatni, a megszabott tíz év alatt sem jött össze ez a háromnegyed, viszont simán megvolt alig esztendő alatt a választói korhatár  leszállításakor (21-ről 18 évre), mert azzal mindenki egyetértett.
Nálunk már 1994-ben kiderült, hogy – a politikai stabilitás jelszavával – a győztes pártot a szavazati arányát jóval meghaladó mandátumokkal jutalmazó választási rendszerben az 53 százalékot elérő egyik politikai oldal, bár két párttal, bőven elérte az alkotmányos teljhatalmat biztosító kétharmados többséget. Szerencsére a balliberális koalíció visszakozott ennek kihasználásától, tehát a maga akaratának az ellenzékre történő rákényszerítésétől. Attól a Tocqueville emlegette többségi zsarnokságtól. Most, az alig hatodik választáson megint – és ezúttal is 53 százalékot szerezve – egyetlen párt számára látszik megnyílni ez a lehetőség, s minden jel arra vall, hogy nagyon is élni kíván vele. Hogy majd visszaélni is, azt egyelőre legfeljebb gyaníthatjuk, bár éppen az e párttal kapcsolatos tapasztalataink teszik e gyanút megalapozottá.
E vád tanúi amúgy a saját politikusai, akik meglehetősen érdekes logikával adják elő igényüket a kétharmadra. Az erről, vagyis a még nyitott mandátumokról döntő második szavazási forduló egyik élemberük szerint a „minél szélesebb egységről” szól, s azzal kívánta kecsegtetni a választókat, hogy akkor lehet igazán hatékony a kormányzás, ha megkapják az alkotmányozásra is felhatalmazó többséget. Holott a jó kormányzáshoz erre egyáltalán nincs szükség, s ha a párt alatta marad pár mandátummal a kétharmadnak, akkor is bőven elegendő parlamenti támogatása lesz minden eshetőségre. E vészes érvelést jobb, ha betudjuk kampányretorikának, mert logikája a pártállamokéra hajaz, hiszen azt a „széles egységet” a még létező ellenzék csak zavarja. Vagy tényleg működhet a parlament – mármint demokráciában – ellenzék nélkül is?!
Mert a kétharmad birtokában voltaképpen anélkül működne. Méghozzá korántsem csupán a kormányzás gördülékenységét biztosítva, hiszen lehetővé tenné az ellenzék véleményének figyelmen kívül hagyását – miként hasábjainkon bemutatjuk – az állami berendezkedés szinte teljes átalakításában is. De a kormányzás ellenőrzésére hivatott testületek személyi összetételében is kizárólagosan az egyik oldal megfontolásai kapnának szerepet, s azokat nyilván leginkább a hozzá közel álló emberek érvényesíthetnék, vagyis őket raknák oda, pár díszellenzékivel kiegészítve. Egykor tetszetős nézet volt, hogy az egy párt egyúttal a maga ellenzéke is, most esély van valami hasonlóra, hiszen minden függetlennek elképzelt intézmény miért is ne „fütyölne” a kormányzat kedvére, ha azt a hozzá közel álló emberek irányítják. Fidesz-politikusok tetteit Fidesz-közeli ellenőrök felügyelhetik, a hatalom elkerülhetetlen túlkapásait a vele rokonszenvezők „ellensúlyozhatják ki”. De még a parlamenti házszabály eddig oly áldatlan vitái sem borzolhatják fel többé a közéleti kedélyeket, hiszen a házbizottságban is hat a kétharmad, így minden akként lesz, ahogy a Fidesznek tetszik. S ki láthatja előre, mikor mi fog neki tetszeni, kivált, ha meggondoljuk, hogy – a friss komikus nyilatkozat-visszavonások is elárulják – magának a pártnak a politikusai sincsenek mindig tisztában az elnöki akarattal.
Dehogy riogatok én diktatúrával, amit különben a mai Európa – és jelesen a demokratikus elvekre épült EU – aligha tűrne, ám olykor azért eltűnődöm azon, hogy a múlt század húszas éveiben még mennyire vonzónak találták olykor okos emberek is a káoszból „rendet tevő” diktáló (és egyszemélyes) akaratot. Elég csak visszaemlékezni vasárnapra, hányan szerették volna, ha az OVB sebtében túlteszi magát a törvényen, ahelyett, hogy kínos aprólékossággal értelmezné. Amíg nekünk látszik kedvezni, tapsolunk mindannyian a gordiuszi csomó átvágásának, s lelkendezünk a Nagy Sándorokért. Feledve a történelem ama tanulságát, amit a nyugati demokráciákban mindkét oldalon vallanak, hogy még a jóindulatú diktatúra is csak zsarnokság. Viszont gyakran csábító a maga leegyszerűsítő megoldásaival, míg a demokrácia meg a jogállam – nézhettük a tévében – többnyire akadékoskodók meggyőzését követeli.
A pártok a szó eredetéből következően részérdekek képviselői, még a nagy párt is. Ugyan milyen egyeztetés, de egyáltalán vita esedékes akkor, ha az egyik fél mindig képes keresztül vinni a maga akaratát (némelyek azzal próbálnak nyugtatni, hogy a Fidesz sem marad egységes, s nem veszik észre ennek iróniáját olyan évtizedek után, amelyekben az egy párton belüli erőviszonyokat lestük tanakodva. Akármelyik kétharmadot igénylő módosítást vesszük, rögvest szembeötlő, hogy mennyire átformálhatná egész rendszerünket, sőt életünket egy politikai erő, amely valójában csak annyi szavazatot kapott, mint négy éve a balliberális koalíció. S nem szintén ironikus, hogy az a jobboldal tekinti jogos jussának e teljhatalom megszerzését, amely az elmúlt években szavakban és tettekben annyira háborgott a „reformdiktatúra” ellen? Vajon, ha a Fidesz vezetne be valami vizitdíjhoz hasonlót, lehet majd arról is elutasító népszavazást rendezni, s hagyná a sejthetően „közeliekkel” telerakott Alkotmánybíróság? A történelminek nevezett egyházakkal feltűnően,
mondjuk így, harmonikus viszonyt ápoló párt (és kereszténydemokrata partnere) tényleg elfogulatlanul módosítaná a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvényt, s törődne a más érdekek pártjainak véleményével? Itt igazán stílszerű a mondás: Róma döntött, vitának vége, mármint ha egyáltalán kerítenek rá sort, lévén e feltételek közt merő időpazarlásnak is felfogható.
Minden demokrácia lényege a konszenzus keresése és meglelése, a kompromisszumkötés. De vajon az „egész pályás letámadás” hívei is így gondolják majd, amennyiben nem kényszerülnek egyeztetésre sem? Mennyi belátásra számíthatnánk teszem azt a médiatörvény esetében azoktól, akik korábbi kormányzásuk idején magától értetődőnek tartották miniszterelnökük kampánygyűlésének élő közvetítését a közszolgálati adókban, miközben ellenzékük képernyőre is csak elvétve és pillanatokra kerülhetett. Ne tévedjünk, ha akkor megtették kétharmad híján is, nyilván ugyanerre számíthatunk bármi lesz is a mandátummegoszlás. De kétharmaddal ez „kőbe véshető” lenne, miként minden egyoldalú előnyt biztosító szabály is.
Ezért állok értetlenül mindazok előtt, legyenek politikusok vagy publicisták, akik nem látszanak megriadni ettől a lehetőségtől. Némelyek még képesek előnyeit is felfedezni, avagy legalább úgy érvelni, hogy a kétharmaddal „minden felelősség” egyedül a Fideszé, aztán jaj neki, ha nem váltja be a reményeket! Az ismert mondással, a kétharmad birtokában Orbán vakarózni fog, mint egykor a magyar vezércikk dörgedelmeitől az orosz cár. Biztosak benne e jóhiszeműek, hogy nemcsak akkor nem él vissza e túlhatalommal, ha jól mennek a dolgok, hanem – és főként – akkor is, ha bajba kerül és immár magát a hatalmát kell menteni? A józan és megannyi demokratikus világtapasztalat azt mondja, hogy nem kellene, nem szabadna kitenni a visszaélés csábításának sem. Kivált jobboldali hátországának állapotát, szellemiségét tekintve, hiszen – médiájából kitetszően – ott egyelőre (?) a revánstól lihegők, a bosszúvágyók a hangadók, közte olyanok, akik szellemi leszámolást is követelnek, tehát nemcsak a balliberális oldal politikai karanténba zárását, hanem értelmiségi támogatói véleményének megtorlását. De az is érdekes, hogy egyes jobboldali közírók a Jobbikra hivatkozva sürgetik a kétharmadot, s róják meg a baloldal próbálkozását ennek meggátlására: csak nem azért kellene a túlhatalom, nehogy a Fidesz késztetést érezzen a szélsőségesekkel való együttműködésre?!
Kár találgatni, kivált akkor, ha még lenne mód tenni is ellene. Bevallom, meghökkentőnek találom, hogy egyes liberálisok mily hamar visszataláltak a kilencvenes évek elejének szalonkomcsizásához, s a világért sem „közösködnének” a baloldallal a kétharmad ellenében. Ha meggondoljuk, hogy a – most új pártra lelt – liberálisok háromszor is hatalomra kerültek a baloldal jóvoltából (és két évtizeden át irányíthatták a fővárost), akkor tényleg emlékeztetnem kell magamat a mondásra, miszerint a hála nem politikai kategória. Különben is, eljött volna a „más politika” ideje, bár annyira mégsem lehet más, hogy ne számítson választásnak a nemválasztás is. S annak ne legyen valaki, esetünkben a kétharmadra ácsingózó, a haszonélvezője.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!