Édes rémálom

Az Alice Sebold bestselleréből készült film mesélője maga a meggyilkolt kislány. Az ő „komfortos mennyországából” nézzük végig, ahogy a család csaknem összeroppan a tragédia súlya alatt, és végig megy a gyász minden fázisán, a tagadástól a haragon, az alkudozáson és a szomorúságon át végül a beletörődésig. Bár az iszonytató részleteket sosem látjuk – ezek a film alapjául szolgáló regényben sem kerülnek kimondásra –, mégsem érezzük ezeket olyan távolinak, mindvégig ott ül a tragédia a nyakunkon. Mindez talán csak amiatt nem elviselhetetlen, hogy a valószínűtlenül ártatlan-kék tekintetű Susie (Saoirse Ronan) történetmesélése szinte meseszerűen naiv, bár épp olyan hátborzongatóan tárgyilagos, akárcsak a felütésben.
Miután kicsit beengednek bennünket a tinilány világába, melyben épp az első szerelem izgalmas érzései kezdenek nyiladozni, már tudjuk az ő történetének a végét, vagyis csak látszólag a végét, hiszen Susie képtelen elhagyni a földi világot, nem tud megbékélni a váratlan és kegyetlen halállal. A film félrevezető reklámjával ellentétben nem azért marad a föld és a szerettei közelében, mert apjának segít megtalálni a gyilkosát (avagy mert a teste nincs eltemetve). Bár a továbblépéshez fontos, hogy kiderüljön, miért és hogyan tűnt el a kislány, és mindannyian szeretnénk, hogy a vérengző, beteg lelkű szomszéd – akit Stanley Tucci mesterien gusztustalanul alakít – elnyerje méltó büntetését, sajnos soha nem lehet tökéletes elégtétel egy alávaló gyilkos lecsukása, de még a halála sem egy gyermek egyetlen és visszahozhatatlan, zsenge kis életéért. Ha megértjük, hogy valóban nem a bosszú a lényeg, nem fogunk bosszankodni azon, hogy a történet végére nem is kerül ebből a szempontból tökéletes pont. A legfontosabb, hogy megtalálja-e a békéjét végre a család, el tudja-e őket engedni Susie, és ők is a lányt. (A könyv nem sokkal 2001. szeptember 11-e
után jelent meg Amerikában és ugrott az eladási listák élére. Bizonyosan azért is volt ennyire népszerű, mert különösen az áldozatok családtagjainak roppant hasonló helyzetet kellett túlélniük…)
A szülők közül talán jobban át tudjuk érezni az apa (Mark Wahlberg) kétségbeesését és (ön)pusztító dühét. Sokáig képtelen visszatérni a gyász birodalmából, mintha ő halna bele a tragédiába. Kevésbé érthető az anya (Rachel Weisz) reakciója, hogy elhagyja családját és többi gyermekét épp a legnagyobb bajban, mikor a legégetőbb szükség lenne egy nő családösszetartó és mindent túlélő erejére. Az ő helyére lép be viszont a bohém nagymama (Susan Sarandon), akinek jóformán Woodstock óta nem volt egy józan pillanata sem. Bár a nagyi teljesen beszámíthatatlannak tűnik, folyton spicces, szájában állandóan ott lóg a cigi, és a hatéves kisfiúval lakkoztatja a lábkörmét, a háztartáshoz köze sincs, igazi antianya, de mégiscsak felnő a feladathoz, és bölcsen használja az új és bizonyára utolsó esélyt, hogy a családja része legyen és segítsen nekik túlélni.
A sötét valóságban zajló mélylélektani drámát a súlytalanság állapotát keltő, erősen kontrasztos és eltúlzott „mennyorszá-gi” jelenetek árnyalják: rózsaszín fák, lila ég – de hát épp ilyen lehet a túlvilág, ahogy egy 14 éves lányka képzeli. Peter Jackson rendező mesterien montírozta össze az objektív és a szubjektív, a földi és a földön túli valóságot. Sokszor annyira zavarba ejtően sima az átmenet, észre sem vettük, és már a másik oldalon vagyunk. Ezernyi képi és dramaturgiai motívum szövi át és huzalozza össze a történetet. Nincs üresjárat, bár a rendező hagyja a nézőket kicsit elkalandozni, Susie-val együtt bebarangolni a tejszínhabosan lágy mennyei
mezőket, és kicsit beszorulni a kukoricás alá épített, nyomasztóan szűk bunkerba, ahonnan hiába is próbálnánk menekülni.
Akárcsak A Gyűrűk Ura trilógiában, a színészek most is meleg viaszként formálódtak Jackson kezei alatt, különösen Susan Sarandon, Saoirse Ronan és Stanley Tucci kísérletezik bátran a határok kitolásával (Ronant Bafta-díjra, Tuccit pedig Arany Glóbuszra és Oscarra is jelölték). Szívdobogtatóak a színek, a zene és a hangok, de még az olyan drámai pillanatok is, mikor az apa a gyilkos szemébe néz és rájön az igazságra. Mi pedig arra döbbenhetünk rá, hogy az életünk épp olyan védett és idilli, mint a hógömbben ücsörgő kis pingviné, vagy a palackban, szélcsendben álló vitorlásé, míg megóv a hitünk, hogy velünk és szeretteinkkel ilyen rossz soha de soha sem történhet…  (Komfortos mennyország, forgalmazza a UIP-Duna Film)

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!