A felnövendő eljövendő

Ilyenkor derül ki, hogy az igazi nagy művek lényege nem a változatos cselekményben rejlik. Itt a nyelvben történik minden. Meghökkentő, szembeötlő nyelvi fordulatok követik egymást és annak ellenére, hogy minden eleme a realista prózára utal, mégis szürreális nyelvi világba kerül az olvasó. A gyerekszereplőkre jellemző világba.
Mint minden gyerek, Haluc Áron is azon a nyelven kezd mesélni, amelyet a környezetétől, a felnőttektől tanul. Ezúttal a visszaemlékező nem írja át, nem javítja ki, nem simítja el a téves nyelvi kifejezéseket, hanem úgy írja le, amint azt a gyerek hallhatta: hibás tárgyi ragozás, téves ikes-igék, idegen szavakkal kevert, nyelvtanilag alig illeszkedő kifejezési eszközök. Erre a nyelvi töredék-mozaikokra építi őszinte, hetyke vallomását a szegénységről és a gyerekszemmel megszépülő, anyagi, szellemi kiszolgáltatottságról. „Én már tudom kezelni a cipőmet, a nadrágomat, önállóan a mellékhelyiségeket a testemen, a legkomolyabb játékokat tudom előadva játszani, tudok árnyékra ugrálni, fát hágni, téglát hordatni, cigarettát sodorni bodzából, és még tudok mást is, nem mondom, mit.” Az idézett felsorolásban szerényen meghúzódik, szinte nyelvbotlásként hat a „téglát hordatni” kifejezés, mintha a gyerek nem tudná a hordani és hordatni szavak közötti különbséget. A későbbiek során kiderül, hogy ez nem nyelvbotlás, se nem elírás, hanem az író sajátos, metsző iróniája. A felnőttek a munkát mással végeztetik el, a gyerek felnőtt akar lenni, tehát ő is műveltet. A könyv lényeges jellemzője, szinte a történéseknél is fontosabb stilisztikai eleme nemcsak a felnőttektől hallott nyelvi különcségek hihetetlen forgataga, hanem mindaz, ami a felnőtt társadalmat a legjobban jellemzi: a kiüresedett közhelyek, a semmitmondó fordulatok ismételgetése. A legváratlanabb mondatokban jelennek meg a tárgyilagosan használt, a „felnőttek” szóhasználatából átvett fogalmak, szóösszetételek. Mintha ezzel akarná bizonyítani, hogy már felnőtté vált, megérett a kisvárosi társadalom, de legalább is az utca, az osztálytársak és tanárainak elismerésére. Ártatlan kisiskolás szerelmének már a neve is mosolyt kelt: Lopor Lujzi. Leírásában keveredik a gyöngédség és a sajátos irónia, amellyel szintén a felnőttek beszédhelyzeteit karikírozza: „Már messziről láttam édesen csámpászni a lábát, a táska a hátán imbolygott, térd-
zoknija kicsit feltűrve, hurkában tömörítve. Barna harisnyát hord a Lopor Lujzi, azt tudom alulnézetből. (…) Leült, és komoly dolgokkal foglalkoztunk. „Milyen hülye ez a Delházy” (…) Én helyeseltem, ő is hangosan, hadarva, zavartan beszélgetett.” Báthori Csaba elbeszélésének humora mégsem vált ki olvasóiból önfeledt, harsány nevetést. A mosoly mögött ott lappang a keserűség, nemegyszer a helyzet kegyetlensége. Ezt oldják derűssé a kihagyásos mondatszerkesztés során váratlanul előbukkanó, a beszédhelyzettől teljesen elütő hivatalos, tárgyilagos kifejezések, vagy bájos, esetlen kommentárok. A stilisztikai feszültség fokozódik azzal is, hogy a gyermeki látásmód és a „felnőttek” megállapításai, fontoskodó észrevételei gyakran egyetlen mondaton, vagy felsoroláson belül váltogatják egymást és kiegyenlítik, egyensúlyt teremtenek a belső érzelmi világ és a szemlélő között. Elkerüli a témájában rejlő legveszedelmesebb csapdát: a magányos gyerek nem sajnáltatja önmagát. Ezért rokonszenves, ezért megnyerő. Néha az az érzésünk, hogy ritmikus prózát olvasunk, mintha versekből kerültek volna át a sorok. „Én alacsony sorból jövök, nincs elég szemem. Nálunk egyszer bedőlt a fal, mely alatt laktunk, úgyhogy csak a hideget ismerem. Aztán megyünk tovább, valahol megállunk. A várromon piros-fehér-zöld zászló libeg, a mienk minden.” Sejtjük, a szerző jól szórakozik, amikor ilyent ír: „Én estefelé föléledek, szeretek kuksolni, nézni a sötétet, a sötét anyagát.” Ez a „sötét anyaga” olyan, mint amikor azt írja, hogy „én cselekvésből jó vagyok”. Ezek mind a felnőtt világ tudományoskodó manírjához tartoznak, amelyek üdítően eltávolítanak a történettől.
Ezzel elkerüli a szentimentalizmust. Pedig Haluc Áronnak minden oka meglenne az önsajnálatra és az elérzékenyülésre. Elvált szülők gyerekeként nő fel, szegénységben, állandó szeretet-hiányban, de erről olyan magabiztos öniróniával mesél, hogy inkább csodáljuk, mint sajnáljuk. „Amennyiben nem nőhetek fel, kérem a földet, viszonyuljanak hozzám a lakók nyíltan, ha gyerek vagyok is, hiszen ebben a sorban maradok őszinte szolgájuk, egy felnövendő eljövendő”.
A főszereplő kételyeit félretéve, az ilyen sorokkal Haluc Áron és szerzője Báthori Csaba valóban „felnőtt” az olvasók bizalmához.

Ágoston Vilmos

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!