Az utolsó idő

Amikor szeptemberben azt mondta nekem, hogy a könyv folytatása itt van a fejében és két hét alatt le tudná diktálni, mindenesetre nem mertem kételkedni. Talán már öt éve is az adott neki erőt az íráshoz, hogy egyre gyakrabban szólították meg a szülei, a férje, a fogadott testvére, Cili (akit valójában Mikes Editnek hívtak) és meséltek el egyre több apró részletet a múltból, amiket azután vagy felhasznált az írás során, vagy megtartott magának. Mert a Für Elise-ből sem tudhatunk meg mindent Szabó Magda életéről. „Abból is nagyon sok minden hiányzik” – vallotta be, – „de az ember megtanulja már, ha nagyon sokszor kell nyilatkoznia önmagáról, hogy nem mindent ad ki.” Ám birtokában volt más interjúpraktikáknak is. „Olyan, nagyon bizalmas, bensőséges légkört kell kialakítanom, hogy azt kérdezzék tőlem, amit én szeretnék mondani.” Nálam működött.
A késői öregkor adománya vagy átka, hogy minél távolabbi múltba tekint az ember, annál élesebben lát. Szabó Magdának is tiszta villanásai voltak egészen kisgyerek korából. „Ennek a gyereknek fényképező feje van” – mondta róla az apja, akiről azután, beszélgetésünk előrehaladtával, egyre többször jelen időben beszélt. Miként két és fél évtizede elhunyt férje halálát is friss tragédiaként élte át. Már elment a nyomdába a cikk, amikor a környezetéből visszajeleztek a kéziratra, és kérték, ne írjunk már olyat, hogy azt mondta: még egyszer nem megy férjhez. Pedig akkor és ott, a csendesen suttogott őszinte átélés megrendítő tanúsága volt annak, ahogyan Szabó Magdában megállt az idő, a múlt jelenné lényegült át, körülzsongta, beszéltette, benne élt. Ő pedig konzerválta a több évtizede történt eltávozásokhoz fűződő érzéseit, fogadalmát – örökül vállalt magányát.
A belső világa mellett a közvetlen környezete foglalkoztatta még. A ház kutyáinak és macskáinak lélektana, a mellette álló madárkalicka lakói, a virág, amit vittem neki, a készülődés, miközben rám várt; hogy milyen szoknyát vegyen fel a zekéjéhez, s hogy milyen jó, hogy most ilyen könnyed, laza hangulatban van és eszében sincs haragudni. Szép szeptemberi nap volt, olyan megnyugtató.
Másnap már el kellett halasztani egy televíziós interjúját és a tervezett fotózásunk sem jött össze. Halottai aznapra teljesen kiragadták a jelenből.
„Mint minden kálvinista ember, tudom, hogy ami jó, el is múlik egyszer” – mondta még a beszélgetésünk elején. De az életre készült, mert természetesnek tartotta a hosszú életet: felmenői, a Jablonczayak és az Ágyay Szabók között „a kilencven volt az alsó korhatár.” Ő sem akarta elsietni a távozást, mert dolga volt: „megtenni még mindazt, amit Isten elvár tőlünk.” Azonban ekkor nem az írásra gondolt már, hanem egyházkerülete ügyeire. Erős hite fogta keretbe e beszélgetésünket. „Szerencsére, bármi ért engem az életben, az lehet, hogy a hivatásos állami kötelékeket megsebezte, de a vallásosat soha. Istennel soha nem vitatkozom.”
Akkor sem, amikor magához szólította. Csendben elszenderedett.

Lambert Gábor

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!