Határtalan

A lányaim már nem is igen értik, hogy minek örülök én itt ilyen felhőtlenül. Ők már világútlevéllel a zsebükben születtek, s úgy jönnek-mennek határokon át, ahogy a kedvük tartja. A kisebbik egy ideje New Yorkban él, ott vállalt munkát, de tervezi, hogy jövőre átmegy Brüsszelbe vagy Londonba, attól függ, hogyan alakulnak a dolgok. Még szerencse, hogy Karácsonyra hazajön – olyan egykedvűen tud kisétálni a repülőtéri várócsarnokba, mintha csak Soroksárról érkezett volna.
Én ezt már nem fogom megszokni soha. Nekem már Eisenstadt is a világ vége, és az is marad, ameddig élek. Nekem minden határátkelés egy külön kaland, amelyre készülni kell, s amelyet, ha baj nélkül abszolváltunk, külön meg is kell ünnepelni. Az ember indulás előtt végiggondolta a lehetőségeket, a feladatokat, a szempontokat. Előző éjjel nemigen hunyta le a szemét, és ha túlesett rajta, hosszan, kapkodóan lélegzett még, s csak órák múltán merte megmérni a pulzusát.
Lehet, hogy nem mindenkit viselt meg ennyire a dolog: en-gem nagyon. Az én nemzedékem jobbára már úgy élhetett, hogy ha akarta, azt hihette, hogy helyes viselkedés esetén békében hagyja őt a világ. Hogy mindez mennyire törékeny látszat csak, az épp a határátkeléseknél derült ki igazán. Már a vonatkozó szabályok is végtelenül magalázóak voltak. Hogy mikor és hol és hogyan és mennyi pénzzel. De aztán az élmény – az volt csak igazán megalázó. Amikor jött a hatalom embere, és érzékeltette, hogy bármit megtehet veled. Hogy kénye-kedvén múlik, nyugatra jutsz-e, vagy a hűvösre. Hogy mindannyian, akik kifelé igyekeztünk, bűnösként voltunk kezelve ott, s nem volt módunk se tiltakozni, se fellebbezni.
Egy határátkelés minden pillanata arról szólt, sosem feledhetjük el, hogy alattvalók vagyunk.
Magam igen rosszul viselem az erőszak minden formáját. Az állami-lelki erőszakot különösen.
Akkurátusan betartok minden szabályt, befizetek minden csekket, és soha semmiért nem reklamálok – igyekszem az állammal való kapcsolatomat minimálisra redukálni. Nekem a hatalom nem barátom, nem cimborám, nekem a hatalomhoz semmi közöm nincs, és azon igyekszem, hogy neki se nagyon legyen köze hozzám. Felejtsük el egymást, ez a legtöbb, amit tehetünk.
Sokáig nem is utaztam. Nem mondom, hogy kizárólag a határmenti tortúra miatt, mert az nem volna igaz, de azért volt benne része erősen. Egyszer a hetvenes években Kőszegen nyaraltam öt napig, félóránként igazoltatott valaki ebből az alkalomból. Az első élmény már Kelenföldön megesett, a vonaton, és minden ballonkabátos külön a tudtomra adta, világos számára, hogy disszidálni akarok. A végén már tényleg akartam szinte.
Mindegy, ettől kezdve a Balaton déli partja volt a legnyugatibb pont a térképen, ahová hajlandó voltam elmenni. Különben meg maradt Hajdúszoboszló, az is szép tud lenni, éjszaka és párában.
Elmúltam már harminc, amikor mégiscsak belevágtam. Nagyon akartam látni már Bécset. Elolvastam róla egy szakajtó könyvet, filmeket néztem, emberekkel beszéltem, személyes ismerősöm volt már a város, mennem kellett. Hegyeshalom túl sok lett volna elsőre, legyen inkább Sopron, gondoltam, apró falvakon át araszoltam, lassan, a határ felé. Bőröndjeimben éppen annyi cigarettával és alkohollal meg gyógyszerrel, amennyit a rendelet engedélyezett. Pénztárcámban az előírt mennyiségű valuta, zsebemben a kiviteli engedély, plusz kettőezer forintnyi váltópénz, még indulás előtt megnéztem a bankban az aktuális árfolyamokat, nehogy húsz forinttal átessek a határértéken.
Már Nagycenknél remegett a gyomrom az idegességtől. Folyt a víz a kezemről, pengevékonyra szorult a szám. A határállomáson egyből kiállítottak a sorból: nem is nagyon csodálkoztam rajta, a vak is láthatta, hogy vaj van a fejemen. És tényleg: kelet-európai voltam, ugyanis. Pattogó, rövid mondatokban utasítottak, hogy nyissam föl a bőröndjeimet, ürítsem ki a zsebemet, borítsam ki a gyu-
fásskatulya tartalmát az első ülésre, vegyem le a cipőmet. Szavukban megvetés meg valami fölényes biztonság – hogy úgyis elkapnak.
Másfél órán át motoztak. Átvizsgálták a kocsit is, töviről hegyire. Közben telefonozgattak, listákat néztek, meg kérdezgettek, hová megyek, mit fogok csinálni, kivel kívánok találkozni. Könnyű szédülés kerített hatalmába, éhes is voltam, ideges is, az arcok, egyenruhák lassan elmosódtak a szemem előtt, a hangok távolodtak, mint egy kórházi műtőasztalon, úgy éreztem magam.
A végén egy kicsit el is ájultam.
– Ne játssza itt meg magát – mondta valaki, se nem dühösen, se nem szánakozón.
Aztán elengedtek. „Na, menjen isten hírével” – valami ilyesmit mondottak, érzékeltetve, mit gondolnak rólam. Hogy most az egyszer elengednek, de nem lesz ez mindig így. Hogy egyszer úgyis elkapnak.
Hosszú évekig álmodtam még ezzel az ájulással határos történettel. És akárhányszor nyugatra indultam, mindig beköltözött a gombóc a gyomromba.
Szilveszterkor iszom egy pohár pezsgőt arra, hogy elmúlt végre ez a világ. Hogy elmúlt a határ.
Kár, hogy többé-kevésbé az életünk is vele.

Jolsvai András

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!