Kellér Dezső tette közzé egy konferanszában azt a kérését, hogy mondjon
valaki csak egy dolgot, ami szép az öregségben.
Azt hiszem, a legfontosabb az, hogy mi, öregedők találjuk meg az új életformában is az örömünket. Nem könnyű. A Ratkó-korosztály rövidesen nyugdíjba vonul, így remélem tapasztalataim és élményeim átadása segít az átállásban. Mindenkinek van olyan ifjúkori vágya, amit nem tudott megvalósítani, mert másképp alakult a sorsa. Nem késő elkezdeni még 60-65 éves fejjel sem értelmes dolgokat. Hobbiszinten. Nekem például az olvasói levelezés ilyen. De megtanultam főzni is, ami igazán jó szórakozás, főleg, ha az alapanyag- beszerzéstől a mosogatásig mindent magunk végzünk. Ma már, amit tíz éve kezdetben fél nap alatt tudtam elvégezni, sokszor egy óra alatt megcsinálom. De a mozgás is szerez örömöt. Kinek a séta, kinek a futás, kinek az úszás, kinek az evezés, kinek a kertészkedés és még sorolhatnám. Én úszáspárti vagyok, és mióta megnyílt Miskolcon a Kemény Dénes Uszoda, szombat és vasárnap kivételével naponta le-
járok úszni. De ezek az apró, örömteli elfoglaltságok mind eltörpülnek az unokák által „szerzett” örömhöz képest. Azok a kis sztorik, amiket nyíladózó értelmük során adnak nekünk, olyan értékű ajándék, ami vetekedik minden kinccsel. Ebből ragadnék ki kettőt. Két unokám van, de még kinéz több is, ugyanis legifjabb fiam májusban köt házasságot.
Első unokámat lányoméknak köszönhetem. Édesapja angol, így Jonathan Tas utónevet kapott. Nyelvében is kétnyelvű. Joninak becézzük. Amikor még kiscsoportos volt, az óvodában egy foglalkozás keretében a hisztizésről volt szó. Az óvó néni első direkt kérdésére, ki szokott hisztizni?, senki nem emelte fel kezecskéjét. Aztán a beszélgetés továbbvitelével bizony a gyerekek lassacskán bevallották bűnöcskéiket. Joni hallgatott. Amikor egyedül csak ő volt „hisztimentes”, az óvó néni direktben rákérdezett. Joni! Te tényleg nem szoktál hisztizni? – Sorry, én nem – volt a válasz, amiben az angol udvariasság keveredett a magyar huncutsággal.
A kisebbik unokám, középső fiamék gyermeke, Tóbiás, tündéri gyerek. Most múlt két- éves, és be nem áll a szája, annyit csacsog. Élvezi, hogy egyre szebben beszél. A bölcsiben megtanult húsvéti versben a piros tojás benne volt. Mostanában már kevés helyen szokás az igazi piros tojás festése, így locsolkodása alatt nem is kapott sehol. Nálunk azonban volt egy pár, igaz, csokoládéból. Amikor elmondta Majinak (feleségem) a locsolóverset, megöntözte a nagyit, a kínáló kosárból választhatott. Reakciója ez volt: – Na végre, egy piros tojás!
Remélem sikerült kedves olvasótársaim arcára kis mosolyt varázsolni ezzel a két történetecskével. Ami talán igazolja, hogy szép emlékű Kellér Dezsőnk is tévedhetett. Mert igenis szép az élet, még ha olykor nehéz is. És ne felejtsük, a humor nem kerül semmibe. Csak észre kell vennünk a nevetésre méltó dolgokat.
Tősér István, Miskolc
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!