Abban is különbözöm néhány embertársamtól, hogy még hiszek az alapokban.
Ezért gyermekeink szülészorvos segítségével jöttek a világra, majd
később úgy gondoltuk,  hogy oktatásukat, nevelésüket a család mellett
pedagógusokra bízzuk.

Mikor betegek lettek, ismét csak orvoshoz fordultunk gyógyításért. Ezzel csak azt akarom bizonyítani, hogy mindig hittem abban, hogy a mindenkori (szak)képzés azért van, hogy az oda jelentkezőket magas szinten arra képezzék, hogy mindenkor a tudásuk legjavát adva az embereket szolgálják. Ezért például a kereskedőtől magas szintű áruismeretet, a gépkocsivezetőtől, autóbuszvezetőtől vagy a mozdonyvezetőtől pedig a szakmai tudáson kívül még azt is elvárom, hogy a saját élete mellett az enyémre is vigyázzon.
A fentiek szellemében, amikor néhány évvel ezelőtt nagybeteg lettem, nem volt más választásom, mint megbízni orvosaimban (miért is ne tettem volna, én sem ártottam nekik soha). Joggal vártam el, hogy tudásuk legjavát adva mindent megtegyenek a felépülésemért. Élek, igazolhatom, hogy szakmailag és emberileg is mindent megtettek, itt, a szülővárosomban, de a szomszéd város kórházában is.
Akkor nem értettem, hogy miért mondják barátaim, az értem izgulók, mekkora szerencse, hogy délre, a hatvan kilométerre, és nem keletre, a kilencven kilométerre lévő intézménybe kerültem. Később, mikor tapasztalatainkat összevetettük, rá kellett jönnünk, hogy a „nagyüzem” a „futószalag”, a „taposómalom” az ott dolgozót fásulttá teheti vagy kevésbé lesz érzékeny a sokszor valóban halálosan bajbajutott ember félelmeire, viselkedésére.
A mai napig örömmel veszem, ha eljut hozzám, hogy sorstáraimtól érdeklődtek hogylétem felől. De most történt valami, amit nem akarok elhinni. Egy sorstársamon kiújult a betegség, és ahogy éveken keresztül az ellenőrző vizsgálatokra visszajárt, most is nem kis félelemmel abban reménykedett, hogy segítenek rajta, de elutasították, hogy nem fogadhatják, és közel tíz év után menjen másik kórházba.
Az olvasók, akik voltak hasonló helyzetben, úgyis tudják, a döntéshozók pedig, akik íróasztal mellett döntenek, ne tudják meg soha az ilyen érzést! Hogy mintegy tíz év állandó izgalma, kínlódása, szenvedése, gyógyulás, remény és visszaesés után a keletre lévő városban kezdjen „új életet”, ahol nem is ismerik, és ő sem ismer senkit. Ahol nem hisznek a korábbi leleteinek, ahol, miután nincs egyértelmű gyógyszere a betegségnek, újra elkezdenek kísérletezni rajta. Fájó szívvel, de megértem, hogy nem akarja újrakezdeni! Azt még csak érteném, hogy nem vesznek fel új beteget, de miért nem várják meg, amíg a régiek?…
Nehéz úgy bátorítani, ha érződik a hangomon: ha velem történne, én sem kezdeném újra az egészet.
Sógor Ferenc, Sopron

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!