Minket még a hamu is zavar

 Csaknem kétezer év távolából is hátborzongatóan félelmetes ifjabb Plinius leírása a Vezúv 79-es kitöréséről, s Borzsák István kitűnő fordításának olvastán csak arra gondolhatunk, bizony ez a kis izlandi hamueső, amely az elmúlt héten akkora galibát okozott, semmiség ahhoz képest, ahogyan a Krisztus születésétől számított új időszámításunk hajnalán három dél-olasz város – Pompeji, Herculaneum és Stabiae – a vulkáni kitörés áldozatává vált. Mi az elmúlt napokban Európa jó részén csak repülni nem tudtunk, ám latin eleink közül sokan odavesztek – a halottak számát értelemszerűen csak becsülni tudják a kutatók, de bizonyosan több ezerre rúgott a szerencsétlenül jártak száma. Az újkori ribillió nyomába sem jön az ókori katasztrófának, amelyet a szerencsésen megmenekülő Plinius oly érzékletesen fest le Tacitusnak írott levelében. Nálunk a vulkán, a kacifántos nevű Eyjafjallajökull, diplomáciai bonyodalmat okozott – hiszen több vezető politikus emiatt nem tudott részt venni Kaczynski lengyel államfő egy héttel ezelőtti  krakkói temetésén –, de talán ennél is fontosabb, hogy a pontos időbeosztással élő modern ember nagy letargiával éli meg, ha előre eltervezett menetrendjét valami megzavarja. Most sok ezer ember volt kénytelen várakozni, rekedt idegen országban – adott esetben pénz nélkül –, amiből persze sok zavar és bosszúság származott. Hát persze, mert repülni kell, mert repülni akarunk – eljutni mindig mindenhova, a lehető leggyorsabban –, de az izlandi hamut a lóvasút korában valószínűleg észre sem vették volna. Megint egyszer ráébredhettünk arra – írta kesernyésen és találóan a Die Zeit –, hogy mennyire sebezhető a mi „technocivilizációnk”, amit persze már régóta tudunk. A gépkocsi gyakrabban és könnyebben mond csődöt, mint egykor a szekér, s ameddig nem volt elektromosság, addig elképzelni sem tudták eleink, hogy az áramkimaradások milyen galibát okoznak – gondoljunk csak bármire, hűtőszekrényeinkre, a villamosra vagy éppen a motorvonatra. Minél több gép vesz körül bennünket, annál sebezhetőbbek vagyunk, annál erőteljesebben függünk a külső körülményektől. A kényelemnek és a biztonságnak – úgy fest, immár hosszú távon – ez az ára.
Persze van előnye is az egyre több hálózatnak – csúnya magyar szóval: hálózatosodásnak – és a „minden mindennel összefügg” folyamatosan terebélyesedő irányzatának:  globális falunkban gyorsan tudunk segíteni a bajba jutottaknak. Haiti földrengés vagy indonéziai szökőár – a „segélyipar” elképesztő gyorsasággal működésbe lép, s bár akadnak, akik ezt az iparszerűséget már bírálják, az nehezen tagadható, hogy a még nagyobb tragédiákat könnyebben előzzük meg, mint elődeink,  s jobbára sok ember szenvedését tudjuk mérsékelni.. Nem úgy, mint valamikor 1783-ban, amikor egy izlandi vulkán kitörésekor az északi szigetállam lakosságának egyötöde odaveszett, a hamu egész Európában rengeteg bajt okozott, az aratás rosszul sikerült, a szárazság és a rossz termés fokozta a szegénységet, olyannyira hogy egyes történetírók szerint az izlandi vulkán a maga módján még a francia forradalom kirobbanásában is szerepet játszott.
Ettől mostanság nem kell tartani, a valamelyest aktivizálódott vulkán néhány órán belül elérte azt, amire csak a sztrájkok vagy terrorista cselekmények képesek: kiürült az európai légtér.  A ragyogó ég, a maga végtelenségével, megszabadult a repülőgépek ezreitől. Mennyitől is pontosan – erről persze eltérő becslések vannak, meg arról is, hogy mekkora károk keletkeztek. Nem tudok és nem is szeretnék igazságot tenni a különféle számítások között, ezért inkább csak a nagyságrendek érzékeltetésére érdemes fölidézni a Royal Bank of Scotland mérlegét: eszerint múlt péntektől e hét közepéig vagy hétmillió utas akadt el, 95 ezer járatot kellett törölni és a hamkáosz az érintett 313 európai  repülőtérnek legalább 1,2 milliárd dollár kárt okozott. A tovagyűrűző hatásokról készített becsléseknél érdemesebb figyelni a londoni The Times vezércikkének gondolatmenetére. Hogy ugyanis ekkora károk esetében fölmerül a kérdés, meg kellett-e ezt csinálni, hiszen talán mégsem történt volna semmi baj, ha engedik a fölszállni a gépeket, mert végeztek sikeres próbarepüléseket is. A hamufelhő azt juttatta eszébe a londoni lap munkatársának, hogy „amikor tudományos valószínűségek összeüköznek a bizonyosságok politikai szükségletével, az mindig kétbalkezességre, esetlenségre vezet”. A politika ugyanis  jobbára fekete-fehér válaszokat keres – s ebben a média egy része legalább is követni szokta –, a tudomány világában viszont mérlegelnek és kételkednek, ráadásul ez utóbbiban az előzők általában járatlanul mozognak, mert a tudományhoz lényegében csak a tudósok értenek. Az izlandi elnökre most például rápirított egy geológus. Az államfő ugyanis azt találta mondani, hogy az elmúlt napokban sokat emlegetett vulkán szomszédja – bizonyos Katla nevezetű – is ki fog törni, erre számítani lehet, mert ez egyszer már így történt. A geológus viszont másként vélekedett, kifejtvén, nincs alap ennek feltételezésére. Az, hogy szerdától fokozatosan megnyitották a légtereket, nem azt jelenti, hogy ne kellett volna lezárni őket, fogalmazott találóan a The Times egyik „kommentelője”.
Az elcsöndesülő égbolt alatt, a repülőtéri várók zajos tülekedésében arra gondolhatnánk, hogy a légi társaságok – ugye, mindent az utas kedvéért…? – a nagy gondok közepette együttműködtek. De ez nem így történt, írja az International Herald Tribune: egy francia házaspár Madridból Nizzába akart hazatérni, s kérték a Lufthansát, amely törölte a járatát, hadd repüljenek az Air France-szal vagy az Ibériával. No, erről szó sem lehetett, s fölteszem, más társaságok is nagyjából így cselekedtek. A finom hamu nem födhette el, hogy a nemzeti széttagolódás európai világfalunkat továbbra is jellemzi; az unió közlekedési biztosának szóvivője azt állította, hogy ha lenne nemzetek feletti légtérhatóság, akkor az hamarább úrrá lett volna a káoszon, mint az egyes nemzeti hivatalok, amelyek egy hete két napig azzal voltak elfoglalva, hogy egymásnak miként adjanak vagy ne adjanak repülési engedélyeket. Ez persze nem most jutott eszükbe a brüsszeli szakértőknek, már 2004 óta tanácskoznak egy európai hatáskörű hivatal kidolgozásáról, s ezt a munkát a mostani tanulságok nyomán szívesen fölgyorsítanák. „A nemzeti hatóságok ugyanazon tudományos tanács alapján különböző válaszokat fogalmaztak meg. Az  eltérő döntések szedett-vedett összképét láttuk” – állította a brüsszeli hivatalnok, s így a bonyolult nevű vulkán az európai hivatalok állandó belső fortyogását is felidézte: itt ismét egy terület, ahol kompromisszum vár(na) a nemzeti szuverenitást, saját utat féltőkre és a  határokon átlépő, szupranacionális szabályozás híveire.
Magának Izlandnak különben rosszkor jött, de nem sokat ártott a hamu. Igaz, egy vulkán  ritkán kezd el „alkalmas pillanatban” működni, de az északi szigetország éppen most kezdett kilábalni a 2008-as gazdasági sokkból, s lassan véget érni látszott a szűnni nem akaró önmarcangolás. Ám a vulkán meg a pénzügyi összeomlás nem hozható közös nevezőre, egyfelől éppen azért, mert a 320 ezer lakosú szigetországot kevésbé bántotta a hamu, mint az európai légtereket: „Egész jól tudjuk exportálni katasztrófáinkat” – mondta kesernyésen egy neves helyi lakos a Financial Times tudósítójának, s hozzátette: „Nem vagyok büszke a kitörésre, de bűnösnek sem érzem magam. Ilyen a természet, és senki semmit nem tehet ez ügyben”.
Vagy talán mégis? Leleményes izlandiak máris azon törik a fejüket, hogy miként húzhatnának hasznot a hamufelhőből. Turistairodák szervezni kezdtek utakat a morgó vulkán megtekintésére. Éljen és virágozzék a katasztrófaturizmus! Bezzeg jó Pliniusunk sok szerencsétlen kortársa nem ért rá ilyesmivel foglalkozni.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!