Jó példa a magyar-román Rómeó és Júlia

z A színház két különböző hely és két külön bejárata van: egy a közönség, egy a színészek számára. Azok, akik a sötétben ülnek, bepillantanak egy másik világba. Ez illúzió. Ezért jönnek oda.” – Peter Brook, a világhírű brit rendező, színigazgató írta le ezt Időfonalak című könyvében. Hogy látja ?
– Azt hiszem, ez így igaz, még ha a modern színjátszásban Brook ezt maga aztán vitatta  is… Az operett sajátos műfaj. Valóban szükség van itt az illúzióra… A mi épületünk az egykori Somossy Orfeum a Pesti Broadwayn, a Nagymező utcában. Egyébként 1894-ben bécsi építészek tervezték… A krónika szerint egy amerikai, Ben Blumenthal építtette át színházzá – immár tizenkettedik éve a neve Budapesti Operettszínház, s 1991–2001 közt lezajlott a teljes rekonstrukció is: a leg-leg színpadtechnika jutott osztályrészül a teátrumnak, amely visszakapta eredeti ornamentikáját, emeleti páholysorát is. A hang- és fényrendszer, a színpad az évi több mint 550 előadással rendkívül nagy terhelésnek van kitéve, így újra és újra komoly össszegeket kell beruházni. Ezért úgy kell gazdálkodnunk, hogy mindig legyen valamilyen tartalék ahhoz, hogy ne avuljon el az, amit a mi otthonunknak hívunk. A színházunk valóban sokkal több, mint csupán zenés darabokat játszó színház: kéttagozatú zenés teátrumként működünk, amelyben az egyik erős pillér az egykori, részben „császári és királyi” – K.u.K. – tradicionális, ám minden ízében megújult  magyar operettjátszás, a másik pedig az elsősorban szintén magyar, sőt új történelmi-irodalmi  musicalek soráé.
z A nevük immár nem Fővárosi Operettszínház, hanem Budapesti Operettszínház. Ez jelez valamit…
– Engedtessék meg nekem, budapesti születésűnek, hogy azt mondjam: Budapest neve embléma!
z Úgy véli – s igazat is kell adnom –, hogy a város neve és a műfaj együtt hat… Miért van az mégis, hogy míg külföldön valóban egyértelműen azonosítanak bennünket e közkedvelt műfajjal, addig itthon még mindig kicsit „lenézik”…
– Pedig tényleg ez a védjegyünk! Azt hiszem, hogy a szocializmus időszakának a legeleje a ludas ebben, amikor a közönség körében elért opererettsikert elintézték az elvtársias „régmúlt reminiszcenciái” szófordulattal, illetve  – ezzel szinte egyidejűen – a túlfinomult értelmiség egész egyszerűen kiátkozta a műfajt, mint amire nincs szükség. Hogy poros, cukros… Szerintem ez csacsiság! Egy bizonyos lejtmenet valóban volt, de nem a centrumban! A „lenézés” valós oka inkább az lehetett – volna –, hogy az operett elkezdte kiszolgálni az „igénytelenebb” igényeket, méghozzá azzal, hogy azokat, akik a műfaj különlegességei, mindmáig örök képviselői voltak, elkezdték utánozni. De az, ami egy Honthy Hannánál, egy Feleki Kamillnál, egy Latabár Kálmánnál vagy Árpádnál a minőség volt, az mások alakításában egyszerűen talmivá vált. Ma az a mi feladatunk – s örömmel mondhatom,  ez sikerült is –, hogy az operettet korszerű módon játsszuk. Amúgy – higgye el – ez semmi mást nem jelent,  mint hogy felfedeztük: az operett őrült nagy szerelmekről szól, s bizony ez ma is mindenkit érdekel. Nagyon-nagyon jó zene, helyes történetek – s lehetőleg semmi olyant nem kell bennük csinálni, ami múzeumi, ami panoptikumjellegű, de a játékmódtól aztán az egész rögtön aktuális. A nagyvilágban arról a szóról, hogy operett – pedig a szó francia – a igen sokaknak az jut még mindig az eszébe, hogy Magyarország, Budapest. S ha azt mondjuk, Magyarország, Budapest, akkor szinte mindenkinek az operett ugrik be, különösen itt, a jó öreg kontinensen, Európában. Ezt nem szabad szégyellni, erre inkább büszkének kell lenni! Arra, hogy van egy színházi műfaj, amely lényegében – a történetektől, a szereplőktől függetlenül – rólunk szól. Ezért nem véletlen, hogy  mi most mindenkivel együttműködünk, akivel lehet, erősítjük a magyar operett pozícióit Bukarestben, Szentpétervárott, Prágában, Münchenben, Drezdában, Jekatyerinburgban, Pozsonyban, Komarno-Komáromban, Kolozsvárott, hogy csupán a legfontosabb hídfőállásainkat említsem.
z Rendez operettet, musicalt, operát – az épületen kívül is –, s itt, bent főigazgató. Menedzser. Hogy tudja elválasztani magában e kettőt? A művészt és a szigorú gazdasági embert?
– Már egész egyszerűen… Igazából véve amikor rendezek, elragad a hév, a történeteknek és az én legbelső érzeteimnek – „titkos íratlan jegyzeteimnek” – egy furcsa robogása vagy más kezdőbetűvel – lobogása. Amikor meg a színházat vezetem, annak az „élvezete” – de tényleg –, hogy szolgálunk, hogy sok-sok emberhez juttatjuk el ezt a zenés kultúrát – összességében tehát az, hogy igazi zenés népszínházat csinálunk.  S engem mindig is ez érdekelt! Itt amúgy a KERO mindenben összeér: mert akkor is ez izgat, ha operettet, operát, musicalt, s akkor is, ha olykor prózát rendezek! Az a vágyam, ez ösztökél mindig, hogy minél többekhez jussunk el! Azt kérdezi, hogy tudok „furmányoskodni”? Nem kell furmányoskodni!  Az kell, hogy úgy gazdálkodjunk, hogy jusson is, maradjon is. Igyekszem menedzserként is megállni a helyem, mert erre szerződtem. Egyébként a nagyszüleim, dédszüleim apai oldalon igazi művészfamília voltak, apám, Kerényi Miklós György igazi polihisztor volt, anyai oldalon viszont az édesanyám. Kéri Margit volt az első művész, igazi érzékeny asszony. Az ő elei kereskedők, vendéglátók voltak – ősei egy híres vendéglős családot képeztek. Ők ketten a Liszt Ferenc Zeneakadémián, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanítottak nemzedékeket, még mai is az általuk írt tankönyvből tanulnak a jövő művészei, műértői… Talán nálam bejött a gének szerencsés ötvözete: igyekszem a különböző cégekkel jó és gyümölcsöző kapcsolatot ápolni, fenntartani. Kifejezetten érdekel, hogy amit és akikkel mi itt művelünk, azt eladjam! Szerintem egy önmagát polgáriként definiáló társadalomban kifejezetten kívánatos, sőt alapvető, hogy a magánszektor, a cégek, vállalatok a kultúra támogatói legyenek, azt a legkülönfélébb módon szponzorálják. A jelen gazdasági helyzetben pedig különösen fontos – nem mintha nem tudnám, hogy a vállalkozásoknál is „van” gazdasági helyzet –, hogy az egyensúlyt közös erőfeszítésekkel biztosítsuk a művészi színvonal fenntarthatósága érdekében. A szaktárca egyébként az év elején tájékoztatott mindenkit arról, hogy társasági adókedvezményre jogosultak a cégek, amennyiben támogatási szerződéseket kötnek előadó-művészeti szervezetekkel, így példának okáért színházakkal. Gondolom, a magyar kultúra lehet a közös nevező. Rettentően nagy a rezsi, ezért is kell igyekeznünk: hiszen őrült nagy próbaigényű, sok-sok szereplős darabokat állítunk színpadra igényes díszletekkel, nagyon, de nagyon drága ruhákkal, jelmezekkel. De a közönség miatt megéri!
z Már említette: a Budapesti Operettszínház kéttagozatos, a klasszikus, nemzeti operetté s a modern, nemzeti musicalé.
– Így igaz. Művészileg is, gazdaságilag is. Egy fizető nézőhöz a musicaleknél átlagosan  1500 forintnyi állami támogatást kapunk, az operettek esetében átlagosan 4800 forintot. Összehasonlításképpen említem meg, hogy, hogy a Magyar Állami Operaházban egy nézői helyhez 15 ezer forint az állami támogatás, míg a Madách Színházban játszott musicaleknél 1800 forintnyi. Köszönöm, jól vagyunk, gazdaságosan működünk – s ez éppen a két tagozat közös működésének, együttműködésének – köszönhető. A jegyárakkal is igyekszünk csínján bánni: a legeslegdrágább a páholyjegy pezsgővel, szendviccsel – 16 ezer forint. De nyugdíjasoknak, diákoknak – hogy ismerjék, szeressék, élvezzék a műfajt – ezer forint alatti jegyeket is árulunk. Mi nem játszunk Westend vagy Broadway-musicaleket, amelyekkel annyit keresnek a színházak, amennyit nem szégyellnek… Rengeteget kísérletezünk – de úgy tűnik, sikerrel. Sok új magyar darabnál bábáskodunk: Szakcsi Lakatos Béla, Jávori Fegya, Kocsák Tibor új musicaljei vannak színen, s most tárgyalunk Szörényi Leventével egy darabja bemutatásáról. De játszani fogunk – újra – Fényes Szabolcsot –, s legújabb bemutatónknak, a Rebeccának Lévay Szilveszter a szerzője. Látja, ő – musicalben – az igazi utódja Lehárnak, Kálmánnak, Huszkának, Ábrahám Pálnak: magyar, szabadkai, délvidéki születésű, Németországban él, s Japántól Kanadáig ismerik! Az új magyar musicalek bemutatása a mi igazi nagy felelősségünk!
z Nagy sikerük is van nemzetközi téren és nemzetközi szerzői gárdával. Két nyelven…
– A Rómeó és Júliára gondol. Gerard Presgurvic musicaljét eredetileg a párizsi Palais des Congresben, Franciaországban mutatták be 2001-ben – mi rá három évre. Én rendeztem, ugyanebben a rendezésben játsszák Bukarestben, s gondoltunk egy nagyot tavaly: játsszuk el mindkét, a magyar és a román fővárosban is a musicalt egy érdekes változatban. A kétnyelvű előadásban Budapesten a Capulet családot román színművészek románul, Bukarestben ugyanőket magyar színészek magyarul játszották – valóban óriási sikerrel.
z Érdekes áthallása is lehetett…
– Valóban. Az egymás megértéséről és meg nem értéséről, az érzelmekről és indulatokról. Ezekről az előadásokról mondta el a budapesti román nagykövet asszony és a bukaresti magyar nagykövet, hogy többet tettünk a két nép megbékéléséért, mint sok év politikai diplomáciája…
z Itt a tavasz, jön a nyár. Mit terveznek a közeljövőre?
– Az első már nem terv – ez immár a megvalósult terv. Hat ország, több száz jelentkezőjével sokfordulós, elődöntös a megmérettetés a Lehár Ferenc Nemzetközi Operett Énekversenyen. A legjobb primadonnák, bonvivánok és táncos-komikus-szubrett párosok lesznek láthatók, hallhatók ebben a valós kelet-közép-európai megmérettetésen, amelynek a döntője május 9-én a szlovákiai Komárnóban lesz – Révkomáromban, ez Lehár szülővárosa –, s a gálája nálunk, az Operettszínházban, 10-én,  magyar sztárokkal együtt. Úgy érzem, hogy a nagy múltú műfaj jövője az utánpótlással biztosítva lesz. A nyáron részt veszünk a Zágrábi Fesztiválon is, és Siófokon, a Kálmán-napokon, a Szegedi Szabadtéri Játékokon a musicaltagozattal; a közeli Kübekházán pedig, az Operettfaluban koprodukcióban dolgozunk: tízezer nézőt várunk.
z Édesanyjáról beszélgetés közben megemlítette: kiváló operatőri látása volt, fotózott. Nem tervez kiállítást neki, mondjuk, az előcsarnokban? Szerintem nem tekintenék „személyi kultusznak” a nézők…
– A képeket inkább családi relikviáknak tekintem, bár egyfajta valóban különleges és érzékeny, emberi kortörténetet is képviselnek.
z Az épület előtt áll egy gyönyörű szobor: Kálmán Imrét ábrázolja.
– Látja!? Ez az például, amit nekem nem akart senki elhinni! Hogy megszerzem, megszerezzük a rávalót! Három éve, 2007. október 20-ra, Kálmán Imre 125. születésnapja emlékére avattuk fel – közadakozásból! Magánemberek, cégek, színházi dolgozók adták össze pénzt… Veres Gábor szobrászművész nagyon mai, nagyon élettel teli alkotása: szeretik az emberek, ez abból is látszik, hogy sokan a világhírű operettkomponista mellé ülnek a padra, együtt fényképezkednek vele – azaz szobormásával…
z Fiai is a pályán vannak – sikeresek más-más szerepkörben, területen. Dávid állítólag igencsak „speciálisan” köszöntötte önt Kossuth-díja alkalmából…
– Elkísért a Parlamentbe, a díjátadásra. Aztán a Szentkorona előtt odaadta a dzsekijét, s megkérdezte: „Apa, meglephetlek?” S csinált egy fantasztikus cigánykereket! Az őr meg is rótt bennünket… Elnézést kértünk, de azt nem mondtuk el, mert nem magyarázhattuk el neki: ez kettőnk közti, nagyon belső – s bensőséges – ügy, nagyfokú bizalom és igen, ajándékadás volt. Vidra – mert ez a családi beceneve mozgékonysága miatt – ezt azért tette, mert kiskorában nem szívesen vállalkozott a cigánykerékre, amikor villogni akartam vele… Egyébként a Kossuth-díjra nagyon büszke vagyok: elsősorban az új magyar művek színpadra állításáért kaptam – a kortárs operákért, musicalekért…

Gündisch Mónika

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!