A verstől a paródiáig

A sikertelen felvételi után azt sem bántam volna, ha egy vidéki színházban díszletet hordok, hátha felfigyel rá valaki, milyen tehetségesen csinálom. Úgy képzeltem, híre megy majd, hogy ember úgy még nem pakolt díszletet, mint én, és a hír eljut Budapestre is. A Madách Színházban összesúgnak a színészek, hogy egy fantasztikus díszletmunkás dolgozik valahol, egy eldugott kis, vidéki művelődési házban. Hamarosan felkerülök a Madáchba, ahol kiemelnek, és vezető színészként külön öltözőben készülök a premierekre. Aztán felébredtem. Folytatódtak a munkás hétköznapok.
Minden reggel elindultam a Révay Nyomdába. Egy évig becsületesen dolgoztam, és közben szavaltam, játszottam a Pinceszínház tenyérnyi színpadán, és a nyomda kultúrtermében. Közben úgy mellesleg első lettem egy országos szavalóversenyen, és ezzel kéthetes NDK-beli utat nyertem. Ezt önbizalom-növelő epizódnak tekintettem, és kipipáltam. Kortársaim értékrendjében a csajok magától értetődően megelőzték az egyetemes értékeket. Egy flört felülírta Einstein relativitáselméletét, egy csók lesöpörte az asztalról Shakespeare-t, és egy margitszigeti séta sarokba dobta a kötelező olvasmányok olyan gyöngyszemeit
is, mint Móricz Rokonokja vagy Madáchtól Az ember tragédiája. Elvetemült magyartanárok a kultúra megvetésének tartották az ember szexuális kíváncsiságának tizenéves kori túlburjánzásait. Pedig ezek a hormonok természetes velejárói voltak, amelyek ellen hiába próbált meg küzdeni a fiatalságát feledett pedagógus, pszichológus vagy pap.
Nem kiáltottam világgá a sikert, amelyet a zsűri a kéthetes NDK-beli úttal honorált, mint ahogy azt sem, hogy itt van egy istenáldotta tehetség, aki reggel felül a trolibuszra, és elindul a nyomdába. Látásból már minden utast ismertem. Balra elöl, kopott aktatáskájával aludt a vastag nyakú. Ahogy a feje le-lebicsaklott, kivillant a tarkója. Akkora volt, hogy meg lehetett volna teríteni rajta. Mögötte ült a nagy orrú. A nagy fejű mindig a peronon utazott. Télen sem hordott sapkát – nyilván nem kapott a méretében. A harmadik megállóban szállt fel a sánta, aki nem egyszerűen sánta volt, hanem annyival volt rövidebb az egyik lába a másiknál, hogy ha a felső kapaszkodót fogta, a bal lába nem érte a földet. Vicces volt, hogy amikor a troli fékezett, vagy gyorsított, a lába Newton tehetetlenségi törvénye szerint – lám, mégiscsak ragadt rám valami Bartha Bea tanárnő fizikaóráin – hol előre, hol hátra himbálózott. Ők voltak a törzsutasok. Meg én. Tekintetünk soha nem találkozott, nem is üdvözöltük egymást, Pesten ez nem szokás. Mindenki ment a dolgára. Én a nyomdáig utaztam, mint mindig. Ma már elhanyagolható epizód, hogy egy röpke év után ismét átléptem a főiskola kapuját, ismét Simon Zsuzsánál felvételiztem, ismét két sorig jutottam tehetségem igazolásában, és ismét állati ösztöneim visszaszorítására kellett törekednem, több-kevesebb sikerrel. Tettlegességre most sem került sor, de mérlegeltem: ha megölöm, vajon egy jó ügyvéd meg tudna-e menteni a bitófától, mert akkor még létezett halálbüntetés.
Micsoda szerep volt ez! Az első felvonásban én játszottam a gyilkost, a másodikban pedig a védőügyvédet. Olyan védőbeszédet tartottam, hogy az ügyész és a bíró is könnyezni kezdett, a tanúk visszavonták terhelő vallomásukat, végül pedig, meglehetősen szokatlan módon, Simon Zsuzsát marasztalták el, és jeltelen sírra ítélték. A bíróságtól elégtételt kaptam, és ismét trolira szálltam. Esett az eső, ilyenkor nem volt jó trolival utazni, mert rázott. Rázott a macskakőburkolat miatt, és rázott az eső miatt is. Leszálláskor a kapaszkodó érintése nélkül leugrottam a buszról: ez volt az egyetlen módszer az elektrosokk megúszására, csakhogy ez felszálláskor nem működött. A megállótól a nyomda nem volt messze, mégis bőrig áztam.
 Beléptem az ólom- és gépzsír szagú épületbe, az öltözőben felvettem a köpenyemet (a köpeny mégiscsak köpeny, és nem munkásoverall), és elindultam a labor felé. A faliújságon ki voltak téve a kiváló dolgozók fényképei, a vállalati KISZ-bizottság hírei és a szocialista munkaverseny eredményei. Rajzszöggel volt odatűzve egy cetli, hogy Szűcs Bódog tördelő eladásra kínálja megörökölt ezüst étkészletét, egy másik fecnin Baloghné Julika keresett albérletet. Volt egy nagyobb hirdetés is, majdnem plakát. FIATALOK! JELENTKEZZETEK A KI MIT TUD?-RA! Jelentkeztem. Vesztenivalóm nincs, mert micsoda dolog, hogy itt vagyok húszévesen, és szégyenszemre még nem szerepelek a Film, Színház, Muzsika címoldalán. Még egy rövid recenzió sem méltat a negyedik vagy a tizenötödik oldalon. Na, majd most! Televízió csak akkor került a lakásunkba, amikor leérettségiztem. 1966-ban esténként már együtt tévézett a család. Bár én továbbra is a rádiót szerettem jobban.
De ekkor már 1968-at írtunk. És eljött a nagy nap! Amikor a jelentkezési lapommal a kezében magához szólított egy szerkesztőféle asszony, félrebiccentett fejjel rám nézett, és azt kérdezte:
– Maga is versmondó? Itt mindenki szaval. Reménytelen! Nem tud valami mást?
Egy pillanatig sem tűnődtem el, mi lesz belőle, hanem velem született szemérmességem ellenére rávágtam:
– De tudok! Tudok mást csinálni! Szavalni mások hangján. Színészek hangjain.
 A félrebiccentett fejű csak annyit mondott:
– Rendben, akkor egyéb kategória.
Így lettem parodista.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!