Acél Anna, a Magyar Televízió műsorvezetője csupán egyetlen dolgot
változtatna meg, ami tizenhat év munkáját illeti: a híradózással járó
koránkelést. „Úgy érzem magam, mint ha egy folytatásos regényben élnék.
Szenvedélyes hírműsorfogyasztó vagyok: hajnalban a CNN-t nézem, otthon
legtöbbször az MTV-t kapcsolom be, majd sorban végigjárom a
hírcsatornákat. Az éjszakai alvásról le kellett mondanom. A kellemetlen
életritmus az egyetlen nehézsége munkámnak. Vagy hajnalban kelek, vagy
hajnalban fekszem le: ha valamin változtathatnék, ez lenne az!” –
nevetett.

Tizenhat év híradós műsorvezetői tapasztalattal is csak halkan bírálta a csatornák versenyfutását. „A kereskedelmi televíziók is betartanak bizonyos előírásokat, nem foglalkozhatnak csak bulvárhírekkel. A mi helyzetünk összetett, olykor magam sem értem, miért ennyire. Azt látom, hogy igazodunk a kereskedelmi adókhoz. Okolhatnánk az egészségtelen versenyhelyzetet, de csak akkor, ha elismerjük, hogy be kellett szállnunk a versenybe. Talán a médiatörvény is felelős azért, hogy engedményeket kell tennünk. Szakaszosan bulvárosodtunk. Kirabolták, megölték, betörtek, elütöttek, meghaltak – erről van szó. Ennek ellenére ma sem gondolom úgy, hogy távoznom kellene. A véremmé vált a híradózás, egy vagyok vele. Túl régóta csinálom ahhoz, hogy el tudjam képzelni nélküle az életem. Büszkén nézek végig a tizenhat itt töltött évemen” – magyarázta.
Acél Anna gyerekként operaénekes és régész szeretett volna lenni. Később, egészen az érettségiig színésznői pályáról álmodozott. „Ennek egy sikertelen felvételi nyomban véget is vetett. Az világos volt számomra, hogy olyan foglalkozás illik hozzám, ahol beszélnem kell, ezért a Magyar Rádió bemondóválogatására jelentkeztem és bent maradtam. A hírek világa viszonylag későn kezdett el érdekelni, inkább a narrációkat, a hangalámondást vagy a rádiójátékokat imádtam. A politika csak a rendszerváltás táján keltette fel a figyelmem. A műsorvezetés volt mindig az első, a terepmunka sosem állt közel a szívemhez. Sokaknak ugródeszkát jelentett – és jelent ma is – a rádiózás, én sem vagyok kivétel. A rádió-ban a szakmai képzés színvonala nagyon magas volt, a tévét tartottuk a kistestvérnek. A Magyar Televízió híradósainak többsége a Krónikából érkezett. 1994-ben nevezték ki Betlen Jánost a Híradó főszerkesztőjének, s ő meghívott a csapatába” – emlékezett vissza. „Azóta sem fordult meg a fejemben, hogy lemondjak a közszolgálatiságról, a híradózásról. Kaptam felkéréseket kereskedelmi adóktól is, de már nem szeretném itt hagyni ezt a világot. Úgy érzem, hogy a Magyar Televízióban nem az én személyem a fontos, míg a kereskedelmi tévék minden szereplője sztár. A híresség-szerep távol áll tőlem: bár képernyőn vagyok, próbálok a háttérben maradni. Nem elhanyagolható az egyéniség szerepe a műsorvezetésben, de nem ezt tartom a legfontosabbnak. Nem előzhetjük meg a Híradót. Kezdetben nem is éreztem jól magam a kamera előtt, két év kellett, hogy hozzászoktassam magam. Hiába a rádiós rutin, csak a mikrofon volt közös: tempó, viselkedés, testtartás – mindent újra tanultunk. Az egyetlen dolog, ami ma is képes kibillenteni az egyensúlyomból, az a betegség. Ahhoz, hogy mással ne lehessen zavarba hozni, öt év műsorvezetésre volt szükségem. Egyetértek azzal, hogy a híradó vezetése a televíziós szakma csúcsa, de nem zárkóznék el egy színvonalas politikai műsor elől sem. Azt hiszem, legalább fél év tanulás és felkészülés kellene hozzá” – mondta. Acél Annát arról is kérdeztem, van-e lehetőség szakmai párbeszédre a kollégák közt. „Szakmabeliek közt még visszajelzés sincs, nem hogy párbeszéd. A férjemre hallgatok, kritikáját elfogadom.”


Á.D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!