Elképesztő módon megváltozott a világ focija

A csatárból hátvéddé lett 49-szeres válogatott beszélt a rongylabdás indulásról, pécsi és dorogi éveiről, s arról, hogy ma Lionel Messit tartja a világ legjobbjának.

z Mikor és hogyan kezdődött a labdával való ismerkedés?
– Már 4 éves koromban rúgtam a rongylabdát, mert akkoriban másra nem futotta. Édesapám a MÁV-nál dolgozott, és nem tellett rendes labdára. Az elsőt édesapámtól kaptam, hiszen vasutasként nagyon sok alkalommal elkísértem őt az ország különböző tájaira, mert szabadjegyem volt. Soha nem felejtem el, egyszer Kecskeméten hosszabb ideig állt a vonat, és akkor édesapám vett nekem egy rendes bőrlabdát, ekkor 13 éves voltam.
z Hol tanult meg ilyen szinten focizni, és miként?
– Nekünk, szegény gyerekeknek az egyik – ha nem a legkedvesebb – játékunk a foci volt. Amikor nem mentünk iskolába, akkor teniszlabdát szedtünk a gazdag embereknek, és most már bevallhatom, néha-néha egy-két teniszlabdát nem találtunk meg, pontosabban megtaláltuk, és azzal fociztunk, mert aki a teniszlabdát jól tudta kezelni, azt mindig beválasztották a csapatba. De leginkább akkor volt biztos helyem, mikor kiderült, bőrlabdám van, az pedig számottevő előnyt jelentett a csapatok összeállításánál.
z Ezek szerint nem csak a tehetség számított?
– Szerencsémre azért nem voltam dadogó viszonyban a labdával, ezt hamar észrevették, le is igazoltak a dombóvári klubba 14 évesen, és 17 évesen már az NB III-ban fociztam. Az első mérkőzésemen, akkor még csatárt játszottam, két gólt rúgtam, és három ordító helyzetet kihagytam. Büszkén mentem az öltözőbe, vártam az elismerést, meg is kaptam. Az öregebb játékosok úgy fogadtak, jó volt a két gólod, de elveszíthettük volna a meccset, mert három óriási helyzetet kihagytál. A dicséret leforrázott. Ezt követően azonban szinte biztos tagja lettem az együttesnek, majd Dombóvárról Pécsre kerültem a háború után. Ennek az volt a története, hogy én is a MÁV-nál kezdtem el dolgozni, és jelentkeztem tiszti tanfolyamra, Budapesten nem vettek fel, ekkor keresett fel a Pécsi VSK egyik vezetője, hogy jöjjek hozzájuk játszani, akkor elvégezhetem a MÁV-tiszti tanfolyamot.
z Átment Pécsre. MÁV-tiszt lett?
– Sikeresen levizsgáztam, de egy akkori leépítésnél, azaz bélistázásnál, mint politikailag megbízhatatlant, úgynevezett 2/A-s kategóriába soroltak, és elküldtek a MÁV-tól. Hogy ennek mi volt az oka, a mai napig sem tudom. Közben ottani mesterem, Szabó Péter Dorogra távozott, és azt mondta, menjek utána. A pécsiek azonban nem akartak elengedni.
z Milyen volt Dorogon az élet?
– Hamar összebarátkoztam a társakkal – ott ismerkedtem meg Grosics Gyuszival, aki fél évig még a csapattársam volt –, s ebben nagy szerepet játszott az, hogy a régi edzőm volt a főnök. Nem is beszélve arról, hogy az első fél évben sorozatban rúgtam a gólokat.
z Hogy lett a rablóból pandúr, azaz a csatárból védő?
– A mesterem vitt hátra, mert az idősebb hátvédek kiöregedtek a csapatból, és ő úgy látta, hogy gyorsaságom és helyzetfelismerésem alkalmassá tesz arra, hogy megszelídítsem a támadókat. Hamar beleszoktam az új szerepkörbe, mert a csatár fejével is tudtam gondolkodni védőként, azaz előre éreztem, hogy az ellenfél támadója mit akar csinálni, amikor rátámadok.
z Miként lett az Aranycsapat tagja?
– Korábban már számos helyi, körzeti, vidéki válogatott meccsen szóhoz juthattam. Az Aranycsapathoz az utam pedig egy tiranai, az albánok elleni válogatott meccsen át vezetett, amikor a magyar szakszervezeti válogatott tagjaként pályára léphettem. Mi az albánok első csapatával játszottunk, és nem vallottunk, nem vallottam szégyent, a csapat vezetője, Király Tivadar hívta fel Sebes Gusztáv figyelmét rám. Ebből már következett, hogy meghívást kaptam a bolgárok elleni válogatott meccsre Szófiába. Nem mondom, volt bennem némi drukk, főleg azok után, hogy elkezdtem magamat szidni, mert a 3. percben már átjátszott a vendégek egyik csatára, és gólt kaptunk belőle. Na, Buzánszky, mondtam magamban, ennyi volt a te válogatott pályafutásod.
z Ám, szerencsére, nem így történt.
– Hála istennek így igaz, bár én nem voltam elégedett önmagammal, s amikor Sebes Gusztáv a vonaton behívott a hálófülkéjébe megfagyott bennem a vér, mert attól tartottam, leszid a gól miatt. Meglepetésemre azonban megdicsért, majd azt mondta, fiam, ha továbbra is olyan lelkesedéssel és odaadással játszol, ahogy most a válogatottban és az NB I-ben, akkor akár ott lehetsz a helsinki olimpián is. Erre azt mondtam, akár négykézláb végigmegyek a pályán, ha az kell, hogy válogatott maradjak.
z Mi az első maradandó élménye a labdarúgással kapcsolatban?
– Amint már említettem, édesapám vasutas volt, így beutaztuk az egész országot, és egy alkalommal, amikor Kárpátalja visszatért Magyarországhoz, elvitt engem a Vereckei-hágóhoz, majd onnan átmentünk a lengyel területre. Amikor átértünk, éppen gyerekek futballoztak, megálltunk nézni őket, és amikor a labda kikerült az oldalvonalra, én visszarugdostam nekik, ekkor megszólalt magyarul az egyik srác, mert mint kiderült, lengyel–magyar meccset játszottak, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem beszállni. Természetesen igent mondtam, és góljaimnak köszönhetően nagyon elpáholtuk a lengyel fiúkat úgy, hogy az ottani magyar srácok a meccs után feldobáltak a levegőbe. Ezt soha nem felejtem el.
z Technikás volt, mind a két lábát egyformán tudta használni?
– Amikor már ismertebb futballista voltam, akkor már magabiztosan, de ennek külön története van. A háború előtt részt vettem a levente-mozgalomban, s a bajnokságban a legtöbb gólt én rúgtam, de nemcsak labdarúgó-oktatásban, hanem másféle sportokban is be kellett mutatni a tudást, így meg kellett tanulnunk síelni is. Talán a fociban mutatott teljesítményemnek köszönhetően, szolgálatvezető lettem és így hazavihettem a sílécet, amely a maiakhoz képest olyan volt, mint a kőbalta az atombombához viszonyítva. Na, egy alkalommal elhatároztam, hogy elmegyek egyedül síelni. Borzasztó nagyot estem, és alig tudtam feltápászkodni, meg leszedni a lábamról a lécet, és sokáig szinte használni sem tudtam a jobb lábamat, mivel súlyos izom- és csonthártyagyulladást kaptam, de már közeledett a bajnokság kezdete. Azért, hogy ne hagyjanak ki a csapatból, ballal kezdtem el gyakorolni, és hála istennek, ennek a kényszerűségnek meglett az eredménye.
z Nagyon sok pletyka kering arról, hogy az ötvenes években milyen előnyöket élveztek az Aranycsapat tagjai, illetve az NB I-es labdarúgók.
– Valóban jobban éltünk egy átlagembernél, de senki ne higgye azt, hogy milliomosok voltunk. Erre csak egy példa. Először egy NB I-es győztes meccsért 200 forintot kaptunk, egy döntetlenért ennek a felét, majd később a győzelmi prémiumot 400 forintra emelték, és ezt is felezték, ha nem nyertünk (1949-ben 1,50-be került 1 kg kenyér – a szerkesztő megjegyzése). Még egy példát említek: az Aranycsapat tagjaként olyan kedvezményünk volt, hogy kaptunk egy-egy élelmiszercsomagot, amelyben volt narancs vagy banán, csokoládé, vaj meg téliszalámi. Akkoriban ennek a csodájára jártak a szomszédok, hiszen a harmincas évek óta nem láttak narancsot vagy banánt. Főleg akkor voltak meglepődve, amikor egy-egy válogatott mérkőzést követő banketten a feleségek is ott lehettek, mondjuk, a margitszigeti Nagyszállóban. Ilyenkor a bánya autót küldött értünk, és hogy minden baj nélkül hazaérjünk a szigetről, a mi autónkat két rendőr motoros kísérte a szállodakaputól hazáig, megvárva, amíg mi Dorogon belépünk a lakásba.
z Kivel sikerült a leghamarabb és a legközelebbi barátságba kerülni a válogatottnál?
– Elmondhatom, hogy szinte mindenkivel jóban voltam, de a legközelebbi baráti viszonyt Hidegkúti Nándival és családjával alakítottuk ki. Még egy adalék a barátsághoz: most hirtelen nem jut az eszembe, hogy melyik válogatott mérkőzés előtt, de fájdalmas csonthártyagyulladás volt a lábamban, és attól féltem, nem utazhatom el a csapattal, ha netán rúgást kapok. Éppen a Honvéddal, Puskás Öcsiékkel kerültünk szembe, és elmondtam neki, elképzelhető, hogy nem lehetek ott a válogatott meccsen, mert ha engem valaki megrúg, biztos, hogy nem tudok lábra állni. Ezek után Öcsi összehívta a csapatát, és az ő közvetlen modorában a következőket mondta: „Aki akár véletlenül is belerúg a Buzánszkyba, abba én rúgok akkorát, hogy kiszáll a pályáról.” Nem is értek hozzám, és ennek a jóságnak az lett a következménye, hogy egy általunk „talált” góllal megvertük a Honvédet, én pedig ott lehettem a következő meccsen.
z Talán ezekből alakulhatott ki az a legenda, amely körüllengte az akkori labdarúgókat. Igen ám, de volt olyan, aki villát kapott vagy olyan lakást, amelyről más még álmodni sem mert.
– Én például Dorogon a bányásznegyedben kaptam először egy szoba-konyhás lakást, és ennek is nagyon örültem.
z A focisták már az 50-es évek elején autóval jártak, Buzánszky Jenőnek is jutott.
– Nekem is volt egy öreg Skodám, amelyet 1953-ban használtan kaptam, de ehhez is úgy jutottam hozzá, mint válogatott labdarúgó, tehát tagadhatatlanul voltak előnyeink a civilekkel szemben.
z Olyan pletykák is keringtek akkoriban, hogy ebben meg ebben a bárban vagy kiskocsmában italoznak a labdarúgók.
 – Nem tagadom, meg-megittunk egy-egy fröcscsöt, ám komoly piálásról nem tudok. Én Dorogon laktam, ha ott bementem egy üzletbe, kocsmáról nem is beszélve, az egész falu tudta, meg aztán nem voltam italozó típus, hogy Pesten volt ilyen, elképzelhető. Még valamit az italozásról: mikor edzőtáborban voltunk, Sebes Gusztáv megengedte azoknak, akik hozzá voltak szokva, hogy ebéd után lenyelnek egy fröccsöt, a táborban is megtegyék. Mert az volt a véleménye, hogy ártalmasabb, ha valakit kizökkentenek megszokott életritmusából. Ám a mérkőzés előtti naptól szigorú alkoholstop volt.
z Az első válogatottság előtt találkozott már az Aranycsapat tagjaival?
– A pályán több alkalommal, így aztán nem kellett bemutatkoznom. A közelebbi ismeretségre akkor került sor, amikor vonaton Zalaegerszegre utaztunk edzőmeccsre. A vagonban be volt osztva, hogy melyik játékos kivel van egy fülkében. Persze ez nem azon az alapon történt, hogy valakit diszkriminálnának. Kicsit megilletődve szálltam fel a vonatra, és kerestem a helyemet a kupéban. No, ekkor megszólított Puskás Öcsi, aki már bent ült, ide figyelj, gyerek, nem kell összetojnod magad, majd mi segítünk neked. Elgondolkoztam, hogy azt mondta, gyerek, mivel én idősebb voltam az Öcsinél, a segítségadást azonban tartotta. Pillanatok alatt befogadtak, mert ennek az volt az alapfeltétele, hogy valaki ne törje a labdát. Szerencsére, nekem nem kellett kés, hogy a bőr ne pattogjon.
z Pályafutásának a csúcsa az olimpiai arany-érem volt, és a vb-ezüst. Visszagondol még ma is erre a két eredményre?
– Természetesen, szinte nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe a helsinki győzelem meg a berni vereség. Ma is rémálmaimban néha vissza-visszatér, hogy ha a németek gólja előtt sikerült volna taccsra rúgnom a labdát, és nem szögletre megy, akkor lehet, hogy másként alakul az egész. Mert a szögletnél a németek támadója Grosics Gyuszit letarolta. Pedig a szabályok szerint az 5-ösön belül nem lehetett támadni a kapust.
z Akkor most ugorjunk egy évet vissza, méghozzá a Wembleybe, 1953 novemberére. Az angol–
magyar meccsre, avagy az évszázad mérkőzésére, amelyet 6-3-ra megnyertünk, s amely bearanyozta az Aranycsapat legendáját.
– Soha életemben addig annyi ember előtt nem játszottam, mint akkor a Wembley-stadionban, és azt követően is csak a népstadionbeli visszavágón, ahol igencsak elpáholtuk őket 7-1-re. Ez a két találkozó a magyar labdarúgó-történelem könyvének legfényesebb lapjaira kerülhet.
z Negyvenkilenc alkalommal jutott szóhoz a magyar válogatottban. Miért nem kapta meg a lehetőséget az 50-re is?
– Ezt már nehéz megmondani, eleinte kicsit szomorított, de akkoriban úgy magyarázták, hogy új csapat építését vették célba, és ennek köszönhetően kerültem ki a válogatottból.
z Hogyan látja a mai labdarúgást?
– Ha a világ fociját nézem, akkor szinte elképesztő változás van, ami meg a magyart illeti, ott pedig rükvercben járunk. A maiak jó része nem tudja egyesíteni a hazaszeretet a küzdeni tudással. Mert minket ez motivált annak idején, és csak egy példát hadd említsek. A legkeményebb időkben is mindnyájan fennhangon énekeltük a Himnuszt, mert mi úgy voltunk nevelve, a maiak pedig csak éppen az ajkukat mozgatják. Persze ettől még lehetnének jó eredmények, ahhoz viszont mindenkinek meg kellene halnia a pályán, mert tessék-lássék módon nem szabad játszani. Ami meg a külföldi focit illeti, Lionel Messit tartom most a világ legjobbjának, bár nem szálfa termetű, de fantasztikus érzékkel mozog a pályán, és ezért tudja felfűzni a hórihorgas, kemény védőket, mert gyorsaságának és labdafedezésének köszönhetően nehéz kifogni rajta.

Fluck Miklós

 

Buzánszky Jenő Újdombóváron született 1925. május 4-én, Dombóváron érettségizett 1943-ban. Az Aranycsapat egyetlen vidéki tagja volt. Klubjai: Dombóvári Vasutas (1938–1946), Pécsi VSK (1946–1947) Dorogi AC (1947–1960). Dorogon 274 élvonalbeli mérkőzésen szerepelt (a klub többször cserélt nevet: Dorogi Tárna, Dorogi Bányász, Dorogi AC), az NB II-ben 56 mérkőzésen lépett pályára. Hivatalos bajnoki mérkőzéseken 25 gólt rúgott. Játszott 1953-ban Londonban „az évszázad mérkőzésén”. Tagja volt a helsinki olimpia bajnokcsapatának, és játszott a berni világbajnoki döntőben is A Testnevelési Főiskolán szerzett diplomát szakedzői tagozaton 1964-ben. 1960 és 1972 között edző. 1961–65 és 1967–69 között a Dorogi Bányász edzője, 1972–85 között ugyanott technikai vezető. 1965–67 és 1970–71 között az Esztergomi Vasutas edzője, 1972-től a Fősped Szállítóknál dolgozott. 1985–1993 között a Komáromi, illetve Komárom-Esztergom Megyei Labdarúgó-szövetség elnökhelyettese, 1993–97 között elnök. 1993-tól kezdve az MLSZ elnökségi tagja volt, az utánpótlás-bizottság elnökhelyettese. Buzánszky Jenő nős, hatvanhárom éve kötött házasságot Lenke nénivel, egy fia van, aki megpróbálkozott a focival, de hamar abbahagyta, azóta a munkájának él. Két lányunokája van; részt vesz a dorogi közéletben, de semmilyen funkciót nem tölt be. Hobbija a foci.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!