Élnek, ahogy tudnak

Levetett ruhákban…
R. Miklósék élete akár a szociológusoknak is tanulmány lehetne. Miután szülei a rákospalotai lakásukat kőbányaira cserélték, rájöttek: kiadásaik meghaladják a jövedelmüket, így Pándon vettek lakást. Miklós válása után nem találta helyét a fővárosban. Első házasságában két gyerek született. A tartásdíj kifizetése után 90 ezer marad a fizetéséből. Tizenkétezer a buszbérlet Monorra, onnan pedig havonta l8 ezer forintba kerül a vonatbérlet Kőbányáig. A vasút már a vasutasoknak sincs ingyen. Miklós szerelő a járműjavítóban. Az állomásról gyalog megy a munkahelyére, így megspórolja a villamosbérlet árát. Csilla, a felesége, egy pesti közért eladója, 78 ezer forintot kap kézhez. Mivel ő a Nyugati pályaudvarig utazik, ezért havi 24 ezerért vonatozik a munkahelyére, meg az ő buszbérlete is l2 ezerbe kerül Monorig, így 42 ezerrel járul hozzá a családi költségvetéshez. Lakásuk nincs, Miklós szüleinek házát toldották meg egy lakrésszel.
– Ezt úgy tudtuk felépíteni, hogy a feleségem első házasságából hozott egy kislányt, és perrel sikerült 200 ezer forint tartásdíjhoz jutnunk. De azt vissza kell adnom, mire a gyerek 18 éves lesz – mondja a férj.
A tízéves lánynak a napközije 8200, fiuknak az óvoda 6000 havonta. Fizetnek a gázért, villanyért, vízért. A többiből meg élnek – ahogy tudnak. Az egy főre eső jövedelmük alig pár száz forinttal haladja meg azt a határt, ami alatt jogosultak lennének a támogatásra. Saját lakásról álmodni se mernek, ezt a lakrészt meg tatarozni kellene, ha lenne miből. Mert rendkívüli kiadás mindig van, most például Miklósnak kellett szemüveget csináltatni, amiért is l5 ezret fizetett, szerencsére az  ÖTA ötezret visszatérít, a maradék tízet pedig majd megadják apránként.
A szoba olyan egyszerű, hogy ennél egyszerűbbet elképzelni sem lehet. Miklós mondja: a gyerekeknek is jó lenne már egy szekrény, hogy a ruhákat ne a széken kelljen tartani. Igaz, ruhát ritkán vesznek, mert szerencsére mindig akad a rokonságban olyan gyerek, aki kinő egy-egy darabot, mielőtt az elrongyolódna. Társasjátékuk van három is: a nyomozós, a ki nevet a végén, meg a gazdálkodj okosan. Nekik aztán kell is, hogy amikor Pesten akciósan lehet húst kapni, akkor tudjanak annyit venni, hogy legalább hetenként kerüljön hús az asztalra. Miklós azt tervezte: karácsonyra görkorcsolyát vesz a lányának, de amint meglátta az árcédulát letett a tervéről. Az újabb meglepetés egy Barbi ház lett volna, de arra se futja… Csilla szerint, ha 30 ezerrel több lenne a jövedelmük, félretenni is tudna – talán. Élnek ahogy tudnak, mégsem irigyek a gazdagokra. Azt gondolják: abban, hogy nekik nem jól megy a sorsuk, az is közrejátszik, nem mindig a legokosabbak hozzák a döntéseket. Bajként említik, hogy birka nép a magyar. Ennyiben ki is merül az elégedetlenkedésük. Szerencsére a nagyszülők – a nyugdíjukból – segítenek, de nekik is egyre nehezebb. Csak a gyerekek ne érezzék a szegénységet. Bár újabban tanárai a kislányt türelmetlennek, ingerültnek látják, ami azt jelzi: tisztában van az osztályon belüli helyzetével.
 
Miből vesznek
varrógépet?
Mariannék gondjait az is tetézi, hogy több mint százezer forinttal tartozik nekik az állam: még nem kapták meg a kéthónapos csecsemőjük után járó kelengyepénzt, és más járandóságokkal is adós még a hivatal. Pedig lenne itt helye a pénznek, hiszen öt gyereket nevelnek az alkalmi munkával heti 42 ezer forintot kereső férjével. Most nagy esemény lesz náluk, mert a férj munkaadója (aki az asszony testvére) megígérte, amint hazajön a nyaralásból, bejelenti a férjet. Igaz, fizetni akkor sem tud többet. Így azért szurkolnak, hogy enyhe és csapadékmentes legyen a tél, hogy az ács mesterséget kitanult férjnek ne essen ki egyetlen munkanapja se, mert az nagy érvágást jelentene a családnak. Mariann úgy döntött: főállású anya lesz, bár néha kacérkodik a gondolattal, hogy munkát kellene vállalnia, mert ezer helye lenne a pénznek. A havi húszezer rezsi mellett a fűtésért havonta tizenhat, a villanyért pedig tizenöt ezret fizetnek és meg kellene csinálni az új konyhát is, mert a tizedikes lányuknak megígérték: a jelenlegi konyhát szobává alakítják, hogy ne kelljen a kistestvéreivel egy szobában szorongnia. Ő ruhakészítőnek tanul Monoron, s ha végez, talán Nagykátán lesz munkahelye.
Egyre nehezebb kijönni a pénzből – fakad ki a kiadások tényszerű felsorolása után Mariann. – Még szerencse, hogy az udvarban kapirgálhatnak a tyúkok, néha levágok egyet, a malac meg meghízik a maradékon, így tudunk húst enni. A tejet egyik rokonunk olcsóbban adja a bolti árnál. Ruhára pedig nem kell pénzt adni, mert mindig van rokon, aki kinő, vagy megun egy-egy ruhadarabot, abban nőnek fel a gyerekeim. Arra nem emlékszem, hogy magamnak mikor vettem ruhát utoljára. Elég kiadás az, ha valamelyik gyerek lábáról váratlanul leszakad a cipő. Mariann már azon töri a fejét, miből veszik majd meg nagylányuknak a varrógépet, hogy el tudja kezdeni a szakmát. 
A nagylányt nem zavarja a pénztelenség. Mint mondja: az ipari tanulók nem nézik le a szegényeket. Azzal pedig nem törődik senki az iskolában, hogy neki nincs pénze se szórakozásra, se nyaralásra. Igaz, általános iskolásként osztálykiránduláson egyszer már volt a Balatonnál, nyaralni a szülőfalujától öt illetve tíz kilométerre lévő gombai és monori rokonoknál szokott néhány napot.

Borítékragasztás – fillérekért
A Máriáéhoz hasonló életút sem ismeretlen, a szegénységkutatók körében. Az asszony a Felső Tisza vidékéről került a fővárosba, ahol MacDonald’s eladó lett. Ott ismerte meg a férjét, de nekik sem nyújtott biztos megélhetést a város, ide menekültek a gödöllői dombságon lévő faluba. Szegénységükért aligha kárpótolja őket az udvarukból eléjük táruló panoráma.
– Azt is a szememre vetették, minek vállaltunk három gyereket, ha ilyen nehezen élünk – pityeredik el.
Férje alkalmi munkája jelenti a családnak a megélhetést. Miután mindent kifizetnek, jó esetben 40 ezer forint marad élelemre. Máriának nincs munkája. Igaz, egy iparos szívesen dolgoztatná, ha lenne kötőgépe, de miből is venne? Mária naponta interneten keres munkát. A fejlett technika úgy került ide, hogy a férje egy számítógépesnél vállalt alkalmi munkát, akinek elfogyott a pénze, így fizetségként alkatrészekből összerakott nekik egy gépet. Máriára a közelmúltban csaknem rámosolygott a szerencse: borítékragasztást vállalhatott volna fillérekért, de nem volt pénzük a kaució befizetésére.
A kényszerűségből is lehet divatot csinálni. A kilyukadt nadrágra pulóverre Mária egy matricát szokott varrni, ez olykor még a fiúk osztálytársainak is tetszik. Ajándékra csak születés-, vagy névnapokon futja, akkor is a százforintos boltban vásárolnak, mert az eladó még hitelbe is odaadja a nekik tetsző ruhát. Az imént is éppen azért telefonált a Piroska, mert kapott egy táskát, ami jó lenne a nagyfiúnak, majd kifizetik, ha lesz pénzük. Mária úgy jutott körömlakkhoz, meg néhány tubus arckrémhez, hogy amikor felszámolták a diszkont illatszerboltot, a tulajdonos mielőbb szabadulni akart a készlettől, így odaadta neki a maradékot. Mária néha meghatódik, hogy milyen jók az emberek.
– A gyerekek gyakran mondják, hogy megkínálják őket az osztálytársaik a tízóraijukból. Igaz, ők is visszakínálják társaikat a háztartási kekszből, amit ők tudnak vinni magukkal. Megértették, ha mindannyian akarnak édességet kapni, akkor a 20 forintos csokiból választhatnak. Mostanában erre is többször kellett nemet mondanom. Ezt nehezen viselem, egyre gyakrabban sírok, amikor nem látják.
Be kell osztani a pénzt, mert van 80 ezer forint a tartozásuk, azt is meg kell adni. De a gyerekek már nagyon vágytak a Balatonra. Az öt nap százezerbe került. Igaz, ebből azt a pénzt, amibe a gyerekek nyaralása került az a nagyszülők ajándéka. Majdcsak elapad lassan a tartozás, hiszen – ha igaz –, nemsokára talán 2-3 ezer forint gáztámogatást is kapnak, akkor nemcsak este fűtenek be egy-két órára. Karácsonyra nem utaznak el a nagyszülőkhöz sem, hacsak ők a nyugdíjukból össze nem gyűjtik a vonatjegy árát.
Kerezsán tanár úr szavaiból elkeseredettség visszhangzik: – Az elmúlt években egy-egy osztályon belül is felgyorsult a leszakadás folyamata, egyre többen csúsznak a szegénység határára, vagy a szegénységbe. Ha a leszakadást a gyerekek is visszafordíthatatlannak érzik, akkor egyre agresszívabbá válnak, s ez előbb utóbb devianciává torzul.
Mutatja a művelődési házat, amit a hetvenes években szakszervezeti segítséggel építettek. De, ma üresen kong az épület, nincs pénz rá, hogy a művészeket kifizessék. Nemhogy színvonalas műsorra, de nótaestre se futja.

Császár Nagy László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!