Egységben a kétség!

No meg, hogy a nap is másképp süt. Nem így lett! (De lehet, csak a túlzott várakozás miatt nem vettem észre.) Egy olyan „győzelmi” kerti partira voltam hivatalos, ahová a meghívók – ismerve örökös „akadékoskodásomat”, no meg, hogy vélhetően terítékre kerül a politika – utólag bevallva, félve invitáltak. A családias eseményen egyébként kéttucatnyian lehettünk, kivétel nélkül felnőtt, átlagos jövedelmű, diplomás emberek. Az hamar kétségtelenné vált, a buli résztvevőinek többsége bevallottan a Fideszre szavazott. (Akik ez ügyben némák maradtak, gyanítom, nem.) A társaság tagjai egyébként nem először találkoztak, sok évtizedes barátságokkal a hátuk mögött ülték körbe az asztalt. Az étkek mellett – mértékkel bár –, alkohol is került a poharakba. Elkezdődött a múlt és a jelen hasonlítgatása, de ezen hamar továbbléptünk, mondván: majd a jövő! Szó szót követett, mígnem a Fidesz-„frakció” tagjai verbálisan egymásnak estek. A lényeg: az „együtt szavazók” két táborra szakadtak. A vacsora végéhez értünk, de a késhegyig menő vita csak most kezdődött. A Fidesz-hívek egyik része Orbánt istenítette, más részük a komcsik ellenében „kényszerszavazó” volt. Nyilvánvalóvá vált: kétség van az egységben!
Ezt csak tovább erősítette, amikor kiderült – ahogy ezt „hivatalosan” megfogalmazzák –, más a választási ígéret és más a kormányzás. És furcsamód ezt a nézetet minden bolsiellenes osztotta. Egyetértés csak abban volt, a szociknak takarodni kell(ett). Árnyaltabbá vált viszont a kép, amikor a társaság vállalkozó tagjai és a közszférában dolgozók „ütköztek”. Kérdéseket záporoztattak egymásnak, a válaszok viszont elmaradtak. Az egyik vállalkozó közölte: a későbbiekben is csak ő teremt majd munkahelyet, mert erre az állam képtelen, a közterhekkel pedig továbbra is manipulál. A másik „magánzó” becsületességét hirdette, és társával ellentétben elfogadta: szükség van olyan, nem közvetlenül új értéket előállító ágazatokra, mint az egészségügy vagy az oktatási szféra.
Az utóbbiakban érintettek – Fidesz-pártiság ide, Fidesz-pártiság oda –, pesszimizmusuknak adtak hangot. Hosszas polémiát követően sikerült tisztázni: a közalkalmazotti és a köztisztviselői megjelölés nem ugyanazt jelenti. Szóval, jól „elvoltak” egymással a kurzusváltást akaró barátaink. Igaz, hogy közben egyre-másra sértődötten idő előtt távoztak, mondván nincs kedvükre, ha provokálják őket. De hiszen ők tették egymással! Már-már azt hittem, megúszom, mikor a még maradók nekem szegezték a kérdést: „na mit szólsz ehhez, te maszopos kisköcsög”? Nem volt okom megsértődni. Egyrészt, mert nekem volt kellemetlen végighallgatni-nézni, amint a nagy egységben, életre szólónak hitt barátságok váltak semmivé percek alatt. Másfelől,  bármily hihetetlen, egyenesen kedveskedőnek éreztem a megszólítást. Vállaltan az „eszkimók” közé sorolom magam, csak fóka legyen elég. A több mint kétharmad sikerét, nem szavakban, „saját bőrömön” szeretném érezni.
Azért, mert nem gondolom, hogy varázsütésre minden jóra fordul (bár úgy lenne!), még hihetek a valódi szociáldemokrata eszmék létezésében, a társadalmi igazságosságban. Ami valójában zavart azon az estén, a további „szekértáborozás”. Méghozzá egy zászló alatt! (A tábor már összeállt.) De jaj ennek az országnak, ha folytatja, ami a közmegegyezéssel született rendszerváltozás óta tart. Nyugtalanná tett, amit kicsiben láttam-hallottam. Ha már a „többség” sem képes közös nyelvet beszélni, mi lesz így a sokat emlegetett nemzeti minimummal? (Pedig hányan benyújtják majd a számlát voksukért!) Hogy lesznek így betemetve az árkok, amikor az egy ernyő alá húzódottak is újabbakat ásnak? Nincs kétségem afelől, hogy az egység még jó ideig várat magára. Bár tévednék! Csakhogy a jelek nem ebbe az irányba mutatnak. (Az első sajtóreakciók is az ellenzékbe kerültek sorainak rendezésével foglalkoznak.) Önmagunk árnyékát kellene végre átlépnünk! Vegyük tudomásul: a közügy magánügyek sokasága!
Dr. Nagy Zoltán, Debrecen

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!