Bölcsek lesznek vagy Bourbonok?

Ám Nixon (a kudarcát követően okosan évekre „eltüntetve” magát és kivárva a kellő pillanatot visszatérésére) 1968-ban megint indult és nyert. Az elnökválasztás másnapján pedig a rajzoló karikatúráján egy sima arcú, jóképű Nixon ült a fodrászszékben, mert „Herblock mester műhelyében az új elnöknek jár egy ingyen borotválás”. Vagyis az újrakezdésnek megelőlegezett demokratikus bizalom, már csak azért is, mert a politikus kampányában „új Nixonként” hirdette feledtetni a régi utáltat. Hogy aztán hamarosan – elnöki tettei alapján – a rajzoló visszaadja rá azt a borostát.
Találgatja most a közélet, vajon nekünk új, avagy régi Orbánnal lesz-e dolgunk, s ne tévedjünk: a jobboldalon, kivált annak radikális (de még nem feltétlenül szélsőséges) peremén jócskán akadnak, akik egyenesen „régibbet” szeretnének látni, bízva benne, hogy személyes reváns- és bosszúvágyukban a vezér is osztozik, mi több, azt mindennél előrébbre valónak tartja. Pontosan ettől félnek a baloldal borúlátói is, akik az új kormányfő jószerivel korlátlan felhatalmazásából egy lopakodó tekintélyuralmi rendszer kibontakozására következtetnek. S ezt a lehetőséget elismerik még azok is, akik a nem eszik olyan forrón a kását elvét vallják, és a belső-külső körülmények, kiváltképpen az Európai Unió, egyáltalán a nyugati intézményrendszer kényszerítő hatásaira számítanak. Hiszen a történelmi tapasztalatok szerint éppen az a túlhatalom csábíthat a rosszra, a vele való visszaélésre. S valljuk be, csupán halvány reményt nyújt a híres brechti tétel, miszerint iszonyú a kísértés a jóra. Mindenesetre a Fidesz elnökének és embereinek el kell dönteniük: bölcsek lesznek, avagy ama semmit sem tanult, de semmit (megtorolni vágyót) nem felejtő Bourbonok, akiket Talleyrand e mondása tett riasztó történelmi példává.
S ehhez először is magukat nem becsapva kell megválaszolniuk a kérdést: mire és valójában mekkora felhatalmazást kaptak azoktól a magyar emberektől? Feledve immár a kampányretorikát, amely persze mindig túléli a választásokat (nálunk annál inkább, mert ősszel önkormányzatokra kellene szavaznunk, ha csak a kétharmad birtokában el nem halasztják). Ahogyan sejthető volt, a parlamenti kétharmadot siettek hasonló méretű társadalmi támogatásnak feltüntetni, holott legalább Őszöd óta tudjuk, hogy az öncsalás végzetes lehet. Csűrhetik-csavarhatják bárhogyan, Orbán (egy vagy két párttal, ahogy tetszik) ugyanannyi rájuk szavazóval kezdhet kormányozni, mint megújított koalíciójával négy esztendeje Gyurcsány. Vagyis az ország voksolni hajlandó nagyobbik, de legfeljebb bő felének aktív támogatásával. S ez eleve a felnőtt lakosságnak alig harmada. Ha tehát marad a demokrácia, amiről Orbán sietve megnyugtatott minket, valójában a fennmaradó kérharmaddal el is kellene fogadtatni, s nem rákényszeríteni a változtatásokat. Szó se róla, a Fidesz megkapta a felhatalmazást a változtatásra, mivel a túlnyomó többség – rá vagy akár más pártokra szavazva – elcsapta a szocialisták kormányát. De ettől még csak jogi lehetősége keletkezett „bármire”, s nem a többiek életének teljes felforgatására, a szélsőjobbon oly kedvtelve emlegetett „új rendszerváltoztatásra”. Akár magának a Fidesznek a bukott kormányzat elleni érveit is idecitálhatjuk: élni a kétharmaddal legálisan lehet, de vele visszaélni illegitim lenne társadalmilag.
Belépőjük – ma még csupán kormányzási előkészületeik – alapján még nem lehet ítélkezni. Jócskán akadnak jelzések az optimisták és a pesszimisták igazolására egyaránt. Kétségtelenül egyelőre nem ütnek meg diktáló hangnemet, jogos diadalérzetüket kár volna annak tekinteni. Ám csak a kormányra lépés után dől el, s akkor sem azonnal, hogy mostani visszafogottságuk ama bölcsesség jele, avagy pusztán a berendezkedés előtti tétovaságé. Vagy éppen a nyugati partnereink megnyugtatására szolgál, ami viszont arról árulkodna, hogy a korlátlan felhatalmazásnak ujjongva is látják az igazi korlátokat. Igaz, tizenkét éve sem azzal a pökhendiséggel nyitottak, ami aztán majd bukásukhoz vezetett. S az utólagos jobboldali legendák ellenére tény, hogy eleinte meg is kapták akkor azt az ingyenborotválást meglehetősen széles köröktől, mígnem jöttek az – érthetetlenül és logikátlanul pitinek tekinthető – „betartások”, eljutva a hírhedt megfigyelési blöffhöz, amit valójában holmi figyelemelterelésnek szántak. Ha Fidesz-politikusok elmennek az Élet menetére, ha a háznyitóra készülve kikérik az ellenzéki pártok véleményét, azt mindenképpen illik gesztusként nyugtázni, s talán biztatónak is tekinteni. Miként azt is, ha azoknak lenne igazuk, akik biztosra veszik a konfrontációt – az országra és külön a Fideszre is veszedelmes – szélsőjobbal. Ha viszont ehhez az elkerülhetetlennek látszó összecsapáshoz a bizarr jobboldali okoskodással „elengedhetetlennek” tartanák a legitim elszámoltatás elfajulását leszámolássá, így „fedezve le” magukat a radikálisok szemében, akkor bizony példánk „régi Nixonjába” bukkannánk, hiszen az ő egykori boszorkányüldözéseinek logikája érvényesülne.
Önmagában talán még a prezidenciális köztársaságra váltás előjelei sem rémisztőek, legfeljebb aggasztóak, mert a szemük előtt lebegő nyugati példához a mi tájunkon finoman szólva más a közeg, nem éppen mélyre nyúlók a demokratikus gyökerek, mint teszem azt a franciáknál, ahol különben félszázada a baloldal is az ördögöt a falra festve fogadta De Gaulle elnöki rendszerét. Csak ugye, jóval korábban akadtak szintén franciák, akik aztán egészen megkoronázásukig jutottak (a nagy Napóleon is előbb teljhatalmú első konzulként, s nem császárként kezdte). Mindenesetre a héten már az első publicista fecske kikotyogta, hogy „Sárközy kabátja” Sólyomon még lötyögne, s egyelőre nem árulta el, kin is állna pompásan.
Csupán e „kabáttól” még nem válna viselője (egyed)uralkodóvá, s ha csupán – a megannyi csúcstalálkozóra is gondolva – protokolláris hiúságból vágyna rá, egye fene. Meg talán okult (nem közvetlen) elődje kormányzási fiaskóiból is, ezért bízná főként másra. Ezt kár is találgatni, nem a forma számít, hanem a tartalom. Arra nézvést viszont kifejezetten aggodalmat keltő az orbáni szóhasználat, amely nem éppen az akár elnöki hatalmú demokraták sajátja. Nincs azzal sem baj, hogy „három harmadot” kíván kormányozni, hiszen erre választotta a többség, amit a kisebbségnek el kell fogadnia, szintén demokratikus kötelemből. De mind gyakrabban beszél a „nemzeti ügyek kormányáról”, kisajátítva a mégis csak egyik politikai oldalnak azok kizárólagos értelmezését és képviseletét, míg annak tollforgatói sietnek ki is zárni a nemzetből a csupán leszavazottakat. Vajon amikor Orbán fogalmaz úgy, hogy a magánérdeket szolgáló politika nem térhet vissza, s leszámoltak az „oligarchákkal”, akkor valójában mire gondol? Kik nem térhetnek vissza egy többpártrendszerben? De a meghirdetett „nemzeti konzultáció” is egyelőre inkább tűnik (az ellenzék nélkül is működő?) parlament mellőzésének, s vészesen emlékeztet a pártállami rezsimek népfrontos gyakorlatára. A pedzegetett nemzeti demokrácia a tapasztalatok szerint ugyanolyan fosztóképzős szerkezetté válhat, mint volt a népi demokrácia. Nem lehetne megmaradni, csak úgy, a jelző nélküli demokráciánál?
Csupa jogos kérdés, kivált a választások óta a jobboldali médiában tapasztalható fenekedések láttán. Itt jegyezném meg, hogy ezúton
küldöm üdvözletemet az új médialakájoknak (ne tessék felhozni mentségként, hogy ellenzékben is a most hatalomra kerülőket támogatták, hiszen tőlünk nem fogadták ezt el). Mindenesetre a nyolc éven át ostorozott „ellenzékellenes sajtó” nem tűnt el, csak ugye átalakul... E tirádákat olvasván, hajlok rá, hogy még ne tegyem fel azt a borostát Orbán arcára: esetében iszonyú a kísértés a rosszra. Mivel azonban maga szereti történelminek minősíteni győzelmét, s nem is jogtalanul, leginkább neki, a történelmi szerepre vágyónak kell tisztában lennie a históriával. Az államférfiúi bölcsességről Churchill vallott, aki azt hirdette, hogy a győzelemben nagylelkűnek kell lenni. A sok ellenpélda közül a talleyrandi mondás örök emlékűvé a Bourbonokat tette. A nagy britnek a szobra történetesen és jellemzően
a westminsteri alsóház előtt áll, ahová még aggastyánként is bejárt, mert hitt a parlament nélkülözhetetlen szerepében. S elüldögélt ott hol a kormánypárti, hol az ellenzéki padsorokban.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!