Alice, az első viktoriánus feminista

Tíz év alatti gyereket biztosan nem vinnék el rá, például mert az első tíz percben kiszúrják benne egy kutya szemét, de a Sárkánygyík ábrázolása is túlnyúlik egy kiskorú rémálom-ingerküszöbén. Még ha tudjuk is, hogy a gyerekek igenis álmodnak ilyen rémisztőeket, hiszen a filmben is épp egy kislány, Alice álmában járunk, neki jelennek meg ezek az ijesztő lények és ő kerül igen fenyegető helyzetbe. Álma az ébrenlétben átélt válsághelyzet, egy boldogtalan kényszerházasság, avagy a bátor önmegvalósítás (a viktoriánus korban? hmmm) közötti választás újbóli, metaforikus átélése, szorongásainak kifejezése, a feloldás keresése.
Alice számára a nagy kérdés – ahogy a többiek is rendre ezt kérdezik tőle –, hogy ő-e az igazi Alice? Az az eszes, bátor, jószívű kislány, aki gyermekként a nyuszilyukban járt, és akit az idők során szépen lassan elfeledett... Ő-e a kiválasztott, aki képes végrehajtani egy igazi hőstettet és megmenteni saját magát, és a benne rejlő jót (a fehér oldalt) a boldogtalanság pusztításától? Alice álma egyben igazi Csipkerózsika-álom is: mikor elalszik, még csak gyermeklány, mire felébred, már érett, öntudatos nő. Csakhogy közben elteltek a kamaszkor titokzatos, a belső világban zajló, gyakran igen sötét és gondterhes, százéves álomhoz hasonlatos évei – Alice maga „Csodaország” –, melyben párválasztásról, hivatásról kell dönteni, ha muszáj, akár szüleink akarata ellen lázadva is.
A legtöbben ismerjük a filmet inspiráló Disney-klasszikust, ettől hol eltér, hol egy az egyben idéz jeleneteket, figurákat Tim Burton. A rajzfilm, akárcsak a röviddel a 2. világháború után elkészült Pán Péter, a 101 kiskutya, vagy A dzsungel könyve, dugig volt különös, néha kimondottan ijesztő figurákkal – a pipázó hernyóval, az eltünedező csíkos macskával, a kegyetlen Szívkirálynővel, aki mindenkit rögtön lefejeztet, no és az Őrült Kalapossal –, ebben Walt Disney és Burton remekül megértették volna egymást, ha találkoznak. De mintha a csilivili, feddhetetlen amerikai családi filmek sorozatgyártására szakosodott megrendelő, a Disney stúdió végig cenzúrázta volna Burton munkáját – talán így is történt –, mert nem szállt el eléggé a különc rendező agya.
Johnny Depp az Őrült Kalapos szerepében viszont vitathatatlanul zseniális, csakúgy, mint a nagyfejű Szívkirálynőt alakító Helena Bonham Carter (a rendező felesége), és az Alice-t játszó ifjú tehetség, Mia Wasikowska. A Fehér Királynőt alakító, Kiszel Tünde-szemöldökű, ujjacskáival repdeső Anne Hathaway is bravúros. Alice helyében én simán belehabarodtam volna az Őrült Kalaposba, aki közel s távol a legnormálisabb – és legsármosabb – férfiú volt az életében. Érezhető is volt egy kis finom vonzalom a megtört lelkű, öregedő kalapos és a gyönyörű kamaszlány Alice között, de ezt kibontani talán nem lett volna ildomos, legalább is Disney-éknél nem.
Ám még ennyi kiváló színész, a páratlanul gazdag, szürreálisan varázslatos színvilág és hangulat, a pazar jelmezek és smink, a méregdrága és lenyűgöző számítógépes technika együtt sem elég fantasztikus ahhoz, hogy a film felejthetetlen legyen. Nem a tipikus hollywoodi befejezés miatt panaszkodom, amelyet Burton biggyesztett a meséhez, ennyi szabadsága már csak legyen egy filmesnek. Bár kétségtelen, hogy a nonszenszirodalom egyik remekművének (vagyis kettőnek, mert a filmet Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című művei ihlették) nem vált javára, hogy minden áron értelmet és racionális magyarázatot akartak neki adni a befejezésnél. Főleg az nem, hogy a viktoriánus díszletek között igazi XXI. századi önmegvalósító, feminista nőt fabrikáltak Alice-ból.
Azért egy dolog miatt én is olyan arccal jöttem ki a filmről, mint Vigyori Úr, a macska: legalább negyed órába telt, mire rájöttem, hogy az a homályos folt a filmvászon közepén nem más, mint némi kosz a 3D-s szemüvegemen… (Alice Csodaországban, forgalmazza a Fórum Hungary)

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!