A Chávez-jelenség

A Chávez jelenséghez hozzátartozik, hogy ráadásul jól is kezeli a médiát. Sztár a maga nemében. Aki kicsit is járatos a show-businessben, tudja, milyen nehéz tartósan ébren tartani a közönség figyelmét. Le a kalappal, ahogy a szokásos Alo Presidente élő televíziós műsorában alkalmanként öt-hat órán át főszereplő: sztorizik, énekel, táncol, csípős megjegyzésekkel illeti ellenfeleit, ám közben sohasem feledi el az éppen aktuális politikai üzenetét sem. Venezuelában, ahol az ENSZ 1998-as adata szerint a lakosság fele számított szegénynek, nyilvánvaló rokonszenvet ébresztett az utca emberében közvetlen beszédstílusával. Megbocsátották neki, ha száján időről időre káromkodások is kicsúsztak. Chávez ráadásul kitűnő poénvadásznak bizonyult, aki tud élni a hatáskeltés fegyverével is. Például amikor az ENSZ szószékén – egy nappal George W. Bush felszólalását követően – azt mondta, „még érezni lehet a gonosz leheletét”.
Hugo Chávez elnökségének nyolc éve alatt számos alkalommal bizonyította, hogy kiismeri magát a politika aknamezőin, s képes a maga javára fordítani vesztes helyzeteket. A Chilében tartott ibéroamerikai csúcson nem éppen diplomatikus „hallgass már el” (avagy „fogd már be a pofád”) tegező felszólítással intette le őt János Károly spanyol király. Elsősorban Spanyolországban Chávezen szórakoztak, s a mobilok csengőhangjául töltötték le a király mondatát. Ám a venezuelai vezető otthon és részben Latin-Amerikában is az esetet ki tudta használni a mindenkori imperializmus „arroganciájának” bizonyítására,
A december 2-ki, az alkotmánymódosítási tervéről tartott népszavazásig úgy tűnt, fel tudja mérni döntései, cselekedetei következményét, olyan sakkjátékosként, aki számol a későbbi lépésekkel is. Végül is 1998 óta, amikor először választották meg elnöknek, több mint egy tucat szavazást, referendumot megnyert.
December 2-án azonban veszített. Minimális különbséggel ugyan, ám a szavazók többsége elutasította „a XXI. századi szocializmus építése” felgyorsításához igényelt örökös elnöki újraválasztás lehetőségét és a hatalom további koncentrálását, Chávez, aki korábban lefasisztázta az ellene tüntető diákokat, s Washington bérencének nevezte az ellenzéket, ezúttal elegánsan fogadta a vereséget, amelyet ő maga ismert be még a végleges hivatalos eredményt megelőzően. Megköszönte valamennyi szavazónak a részvételt, majd egyik nyilatkozatában szokatlan módon azt fejtegette, hogy alighanem ő maga tévedett, mert: „Talán még nem vagyunk érettek, a lakosság nincs még felkészülve a szocialista projekt befogadására”. Ennek is tudta be, hogy alkotmányreformjára 3,4 millióval kevesebben mondtak igent, mint egy éve elnöki újraválasztására.
Nyilvánvaló volt a szándék, hogy a vereségből először is erényt kovácsoljon. Lám „hazug” az ellenzéknek és a Bush-kormányzatnak az a vádja, hogy ő diktátor lenne. Chávez maga jelentette ki, az eredmény bizonyította, hogy Venezuelában „élő demokrácia” van. Miután Chávez két éjszakát aludt a december 2-i vereségre, hangnemet változtatott. Az ellenzék választási sikerét „egy rakás szarnak” titulálta. Értésre adta, hogy nem áll szándékában lemondani terveiről, kellő időben újra előhozakodik majd alkotmánymódosításával, a szocializmus építése pedig így is úgy is folytatódik. Eddigi életútja jelzi, hogy céljaiban ugyancsak makacs.
Hugo Chávez 53 évvel ezelőtt Venezuela Barinas államában látta meg a napvilágot, hat testvére közül másodikként a vidéki iskolai tanítók családjában. Nagymamája nevelte, kisgyerekként híres pelota (baseball) játékos szeretett volna lenni. Aztán inkább a katonai pályát választotta. 17 éves korában lépett be a katonai akadémiára. Tíz évvel később néhány tiszttársával ellátogatott Simon Bolívar emlékhelyéhez és esküt tett, hogy a szociális igazságosság érdekében megreformálják a hadsereget és hozzákezdenek egy új köztársaság létrehozásához. Bolivár, a XIX. századi latin-amerikai szabadsághős lett a példaképe, róla nevezték el a leendő Bolivári Forradalmi Hadsereget, s egyben politikai mozgalmukat. Kilenc évvel később, a deszantosok ejtőernyős parancsnokaként 1992-ben Chávez puccsot próbált végrehajtani. A kísérlet csírájában elbukott, a megadásért cserében azt kérte, hogy nyilatkozhasson a televízióban. Akkor – Fidel Castro emlékezetes, a Moncada laktanya elleni sikertelen támadást követő védőbeszédéhez, „a történelem felment majd engem” mondatához hasonlóan – Chávez kijelentette: „egyelőre nem sikerült elérni a magunk elé tűzött célokat. Magamra vállalom a felelősséget a bolívári katonai mozgalomért”. Négy évi börtönre ítélték, kizárták a hadseregből, ám másfél év után amnesztiával szabadult. Így aztán nem ismeretlenül szállt ringbe az 1998-as elnökválasztásokon, amikor az aktust néhány hónappal megelőzően még csak 5 százalék esélyt adtak neki a közvélemény-kutatások. Ám a szavazatok 56 százalékával példa nélküli elsöprő győzelmet aratott Venezuelában. Kampányában harcot hirdetett a „korruptokrácia”, a hagyományos politikai pártok váltógazdálkodása ellen. A szegények felkarolását ígérte abban a Venezuelában, ahol az olajkincsnek köszönhetően kitermelődött egy középosztály, ám közben a szociális szakadék egyre nagyobb lett. Kontrasztként Caracas biztonsági őrökkel és sorompóval védett fürdőmedencés luxus lakókörzetei és a domboldalra felkúszó nyomornegyedek látványa.
Államfőként első tette az ország új bolivári alkotmányának megalkotása volt, a természeti kincsek, így a kőolaj nemzeti tulajdonba vétele. Egyébként Chávez akkor még nem fedte fel kártyáit, ám „az oligarchia” mégis megpuccsolta, s 48 órára megfosztotta elnöki hatalmától. A középrétegek tapsoltak, a Bush-kormány és az akkori spanyol konzervatív Aznar-kormány nagykövete sietett üdvözölni a győzteseket. A 2002. áprilisi válságot a Chávezhez hű katonai vezetők oldották meg. Aztán az elnöknek meg kellett birkóznia a magánvállalkozók két hónapos általános sztrájkjával. Chávez alighanem arra a következtetésre jutott, hogy nem elég a tömegek támogatása, a hatalmát kell megerősítenie.
Az egyeztetés ettől kezdve vált szorosabbá Fidel Castróval, érkezett húszezer kubai orvos, tanár, sportedző, szélesedett ki a szociális program orvosi ellátással, iskola-és lakásépítésekkel. Az olajdollárokból – a becslések szerint az export évi 80 milliárd dollár bevételt hoz – bőven jutott a szociális programokra. Az ENSZ adatai fényében a nyolc év alatt a szegénységi szintet sikerült 50-ről 30 százalékra csökkenteni. Az olajbevételekből futott az Egyesült Államoktól független latin-amerikai együttműködés chávezi álmának meghirdetésére, baráti államok (Bolívia, Ecuador, stb) „forradalmi” változásainak támogatására, s kedvezményes árú kőolajszállításokra, nemzetközi népszerűséget hajhászva, még London tömegközlekedéséhez és az Egyesült Államok néhány városa szegénynegyedeinek.
Az ellenzék aztán 2004-ben már alkotmányos úton, az elnök félidőben való visszahívásáról kezdeményezett népszavazáson próbált szabadulni Cháveztől. A kudarc végképp szétzilálta az ellenzék sorait, oly mértékben – hogy utóbb súlyos hibának bizonyult döntéssel – bojkottálták a parlamenti választásokat 2005-ben. Így gyakorlatilag száz százalékban Chávez-párti a törvényhozás jelenlegi összetétele. 2006 decemberében aztán Chávez az elnökválasztáson is bizonyított, a szavazók 63 százaléka adta rá voksát. A győzelmen felbuzdulva hirdette meg, tehát elnöksége nyolcadik évében, a XXI. századi venezuelai szocializmus építését. Ehhez kellett volna a most decemberi alkotmánymódosítás az elnöki jogkör további növelésével, így a devizatartalékok feletti ellenőrzés, a korlátlan újraválasztás lehetősége, a közösségi, így szövetkezeti tulajdonforma, illetve a helyi tanácsok, „szovjetek” alkotmányba emelése. Tévesen mérte volna fel a lakosság, ilyen értelemben a támogatók hangulatát?
A népszavazást megelőző felmérések egy sajátos helyzetet jeleztek, miszerint az igen és a nem voksok nagyjából egyenlőek voltak, míg a Chávez elnökségét támogatók aránya továbbra is 60 százaléknyi volt. A miértekre a válasz több elemből tevődik össze. Az eleddig megosztott ellenzék most összefogott, mert úgy vélte, ez az utolsó alkotmányos lehetőség feltartóztatni Chávez teljhatalmát. Egyben megakadályozni, hogy Venezuela elinduljon a kubai úton. Egyelőre ugyanis még messze van attól, hogy Kubára hasonlítson: működik a piacgazdaság erős magánvállalkozói réteggel, erős ellenzéki médiával (még akkor is, ha Chávez elhallgattatta a legnépszerűbb és legellenzékibb hangnemű televíziót), erős egyetemi diáksággal. Másrészt viszont még nem ért be Chávez törekvése, hogy a támogatóit egységes szocialista pártba tömörítse. Sőt inkább veszített, mert néhány baloldali mozgalom ragaszkodott önállóságához. Nem kevesen Chávez hívei közül – akik támogatják a szociális programokat – nem értenek egyet azzal, hogy Venezuela diktatórikus rendszer felé haladjon, hogy szocializmust (ami sokak értelmezésében azonos a kubai modellel) erőszakoljanak rá.
Izgalmasnak ígérkezik a közeljövő, hiszen a december 2-i vereség ellenére Hugo Chávez elnöki mandátuma még 2013 elejéig tart.

Ortutay L. Gyula

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!