Olajplafon

 Ennek oka, hogy az 1970-es évek első olajárrobbanása után a fejlett gazdaságok javítani kényszerültek az energiafelhasználás hatékonyságát. Mégis, a 2008-ban csaknem megkétszereződött ár inflációs aggodalmakat kelt, éppen akkor, amikor az amerikai jelzálogpiacon kibontakozott hitelválság a gazdasági növekedés iramának mérséklődésével fenyeget az Egyesült Államokban. S ha az amerikai gazdaság lassul, annak tovagyűrűző hatásai lehetnek, ez pedig nehéz döntési helyzet elé állítja a kormányokat és a jegybankokat szerte a világban.
Az év utolsó hónapjában kissé alábbhagyott az olajpiaci vágta, s elképzelhető, hogy a következő hetekben, egy-két hónapban valahol 85 és 95 dollár között alakul az ár. De szakértők szinte egybehangzó vélekedése szerint a jövő évi átlagos árszint meghaladja majd az ideit, a trend mindenképpen a drágulásé, s nem az olcsóbb olajé.
A 2007-es folyamatokat a gyengülő dollár, s az emiatt fellobbanó nyersanyagpiaci spekuláció erőteljesen befolyásolta. (Az amerikai valuta értékvesztése, például az európai országok számára valamelyest ellensúlyozta a dráguló olaj kedvezőtlen hatását.) Az olajárat hosszabb távon azonban a világgazdasági folyamatok határozzák meg, egész pontosan Kína és India bekapcsolódása a nemzetközi vérkeringésbe, a gyors ütemű fejlődés Ázsiában s Latin-Amerika számos országában is. A kereslet túlszárnyalja a kínálatot. S nem azért, mert a készletek vészesen fogynának, hanem a kitermelés növelésének technikai, személyi, politikai korlátai miatt.
Az olajkitermelés tetőzéséről, a készletek hanyatlásáról szóló elméletek az utóbbi évtizedekben sorra megdőltek. A mostani drágaság pedig arra ösztönzi a fogyasztókat, hogy az alternatív energiaforrások felkutatásának és hasznosításának menetét felgyorsítsák. Ám mégis elképzelhető, hogy az olajhelyettesítő megoldások nem állnak majd készen, mikor a világ rádöbben arra, hogy nem tud elegendő mennyiségű fekete aranyat bányászni. Még élesebb verseny támadhat, és még magasabbra emelkedhetnek az árak.
Egy késő őszi londoni tanácskozáson az olajipar tekintélyei jelezték aggodalmaikat. A Total, a ConocoPhillips vezérei, illetve volt szaúdi műszaki szakértők érveltek azzal, hogy 2030-ig legjobb esetben is napi 100 millió hordó olaj kerülhet a felszínre. A fejlett ipari államokat tömörítő Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) szerint nagyjából 120 millióra lenne azonban szükség, a mai 85 millió helyett. Ám 2005-ben csupán 255 milliárd dollárt költöttek a termelő országok fejlesztésekre, a szükséges 350 milliárd helyett. Az 1980-as és 1990-es években, amikor viszonylag olcsó maradt az olaj, az iparág nem képzett, nem képeztetett megfelelő létszámban mérnököket, geológusokat.
A föld mélyén rejtező olajkincshez mind nehezebben és mind drágábban lehet hozzáférni. A londoni eszmecserén a francia Total vezérigazgatója, Christophe de Margerie azzal érvelt, hogy a ma kiaknázott mezőkön gyakorta rablógazdálkodás folyik. Számos olajállam, amely nagy tartalékokkal rendelkezik, ma is oly nagy bevételhez jut, hogy a fejlesztésekről megfeledkezik. Az elemzők egyetértenek abban is, hogy a nagy mezők zömét már felfedezték. Az 1970-es évekig tíz hatalmas föld alatti olajtengert tártak fel, a következő húsz évben azonban csupán kettőt. Az utóbbi másfél évtizedben egyet Kazahsztánban, nemrég pedig egy másikat Brazília partjainál, amely azonban legföljebb napi egymillió hordó többletet adhat a következő huszonöt évben. Ráadásul ez azért nem oszt és nem szoroz igazán, mert az exportálók kartelljén, az OPEC-en kívül a kitermelés bizonyosan fokozatosan csökken. S ezen nem változtat az sem, hogy Kanada tartalékait Szaúd-Arábiáéhoz hasonlítják, mert az észak-amerikai országban az olajpalából az olajat csak rendkívül költségesen és fáradságosan lehet kinyerni, s a termelés mennyisége egyelőre napi egymillió hordó, de 2015-ig felmehet hárommillióra.
Politikai játszmák céltáblája is az olaj. A külföldi befektetéseket korlátozó venezuelai vagy iráni törekvések következménye a kitermelés tetőzése lehet. Kérdéses az is, vajon a szaúdi fogadkozások az olajfelhozatal látványos növelésére megvalósulnak-e. Vajon Rijád pusztán a kényes piaci egyensúly fenntartásán dolgozik, amikor a piacra kerülő mennyiségről dönt, avagy nem képes érdemben bővíteni a kitermelést? Ezt feszegette az energiaipari pénzügyi befektető cég, a Simmons International elnöke, Matt Simmons a két évvel ezelőtt megjelent, Szürkület a sivatagban című könyvében. Írása publikálása óta a szaúdi kitermelés csökkent. Simmons azok közé tartozik, akik sürgős nemzetközi beavatkozást követelnek a kitermelési tetőzésének megelőzésére. Nézete szerint nem az ötven vagy száz év múlva megváltozó klímával kellene kiemelten foglalkozni, hanem az olajtermeléssel, amely öt éven belül súlyos válságba torkollhat.
Az olajkitermelés 1965 óta évi 2,3 százalékkal bővült, a BP adatai ezt mutatják legalábbis. A kitermelés korlátja prognosztizálható ugyan, de a veszély még nem igazán érzékelhető. Az OPEC késő őszi csúcstalálkozóján – amely csupán a harmadik volt a csaknem félévszázados kartell történetében – az államfők a spekulációt okolták a száz dollárral kacérkodó árért, miközben az olaj iránti feltétlen elkötelezettségre szólították fel a fogyasztó országokat. Azaz önnön beruházásaikért cserébe azt kérték, hogy a fejlett gazdaságok ne keressék az alternatív forrásokat.
A piac elég jól megfejti a nyilatkozatok, a termelési adatok, és a világgazdasági irányzatok többismeretlenes egyenletét. Az eredményként kihozott éves átlagár ezt a piaci képességet hűen tükrözi. Egy hordó amerikai könnyűolaj 2005-ben 56,7, 2006-ban 66,25, 2007-ben hozzávetőlegesen 70 dollárba került – még nincs vége az évnek –, jövőre pedig 78-81 dollárra kúszik fel az ár. Az előrejelzésekben semmi sem utal arra, hogy ez a trend megtörhet, sőt. Hacsak össze nem omlik a világgazdaság, hacsak nem zuhan mély válságba. De ennek sincs jele egyelőre – szerencsére. A következő évek nagy kockázata éppen ezért az, hogy a globális fellendülés beleütközik-e az olajipar korlátaiba.

Blahó Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!