Távkapcsoló

Egy darabig szórakoztató nézni, ahogy az emberek remegnek a pénzért. Még az álmaikat is feladnák – még több pénzért. „Pedig ha tudnák, hogy nem is ez a fontos, hanem az egészség” – mondta beteg édesanyám, mikor az Áll az alkut néztük. Tőle ez roppant hitelesen hangzott, mások számára viszont csupán egy közhely a sok közül.
Akár 21 millió forintot is lehet nyerni a TV2 táskanyitogatós vetélkedőjében, és a könnyen megszerezhető pénz illúziója nem csak a játékosokat, hanem a nézőket is ugyanúgy vonzza. Számukra kecsegtető ajánlat az is, hogy egy szerencsés betelefonáló (hívásonként bruttó 375 forintért) megnyerheti a játékos végső nyereményének felét – ám ez a legutóbbi adásban (elvileg) egy fél teniszütő volt csupán (de talán mégis egy egészet kapott a nyertes), hiába drukkoltunk ezerrel a szimpatikus fiatalembernek. Pedig nagyon szerencsésen indult a játék, az összes alacsony nyeremény kiesett szép sorban. Aztán jött a fordulópont, mikor a 21 milliós táska is elszállt, ettől fogva mindjárt nyomott lett a hangulat. Ha már nincs esély a főnyereményre, minden ajándék csak másodrangú lehet?
A kísértés úgy tűnik, ellenállhatatlan. Ritka az az eset, hogy valaki elfogadja az Igazgató úr által kínált biztos, ámde kisebb összeget, amelyet hazavihet, ha kiszáll. A legtöbben kockáztatnak, és végig nyitogatják a táskákat. Mivel nem kell műveltségi kérdéseket megválaszolni, vagy akadályversenyen részt venni, teljes mértékben a szerencsére van bízva a sorsuk, hiszen ahhoz is mázli kell, hogy egyáltalán játszhasson valaki. De innentől kezdve mintha már nem is játékról lenne szó: a pénteki adás főhősének szabályosan csorogtak a könnyei a végén, mikor egy teniszütőt (majdnem semmit) vagy 13 millió forintot nyerhetett volna. „Volt egy álmom” – mondta többször is, kiköpött Martin Luther King-esen, avagy ABBA-san, ki melyiket ismeri. Az álmokhoz pedig kell tőke, ezért is van ott minden egyes játékos. Ám ha felajánlottak volna a reménybeli fiatal fotós srácnak egy pazar állást, talán akkor is inkább kockáztat a pénzért, ahogy tette ezt a héten egy másik játékos, akinek minden vágya volt az ejtőernyős ugrás, mégis visszautasított egy komplett ejtőernyős kiképzést a nagy pénz reményében. Később aztán elfogadta azt az ajánlatot, hogy táncosként felléphet a megasztáros Király Viktorral – ez meg aztán végképp nem kerül semmibe a TV2-nek –, így ő valamiképp mégiscsak kitartott álmai mellett.
Egészen addig, míg az ember elmorfondírozik azon, mi mindent tenne meg egy nagyobb nyereménnyel, még élvezi is a műsort. Ha már túl van ezen, még drukkolhat a naponta új játékosnak, egyébként roppant egysíkú az Áll az alku. A játékosok teljesen átlagosak, másnapra már az arcukra sem emlékszünk. Kovács Áron pedig még annyi pluszt sem tud hozzáadni a vetélkedőhöz, mint a Popdarálóhoz, vagy mint műsorvezető elődje, Gundel Takács Gábor tudott. Az viszont teljesen érthetetlen és visszatetsző, miért lesz rögtön síri csend a stúdióban, és miért fakadnak sírva még a játékostársak is, ha valaki nem nyer (vagyis kap ingyen) sok pénzt.
Nem azt mondom, hogy most dobjunk el mindent és vonuljunk ki a társadalomból. Álmodozni is kell, főleg hogy legtöbbünk a puszta megélhetéséért dolgozik, nem pedig azért, hogy az álmait valóra váltsa. De érdekesen működik az ember, hogy azt gondolhatja, a munka nélkül szerzett pénz ugyanolyan jó, mint amiért megdolgozott. A lottómilliomosok boldogtalansága és villámgyors elszegényedése meg csak városi legenda…

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!