Gézagyerek és a kékszakáll

Ennek ellenére az észtek sokat tudnak Magyarországról, a magyar művészetről. Ennek több okát is ismerjük. Az egyik, hogy az észtek, mint „nagy testvérre" gondolnak a magyarokra. Számon tartják, és büszkék is a magyar kultúrára, fontos nekik, hogy ott a nagy szláv tenger szélén még sincsenek egészen egyedül. Legújabb észt barátaim, a tartui egyetem magyar szakos lányai, kék szeműek és sudárak, kitűnő magyarsággal mondják, hogy ők, akik a magyar kultúra emlőin nőttek fel, azért először, amikor Magyarországon jártak, némileg zokon vették, hogy itt senki sem tud róluk semmit. Hogy gyakran megkérdezték kedvesen: „Na és az észtek hogy beszélnek? Oroszul, ugye?" Vagy amikor elcsodálkoztak, hogy nem cirill betűkkel írnak. Ők pedig magyar színdarabokat, verseket, novellákat fordítanak, s juttatják el, többek között a Tallinni Magyar Intézet segítségével az érdeklődő észteknek. Akik igazán jelentős számban léteznek. S ha már a Tallinni Magyar Intézetnél tartunk.
A másik ok, amiért errefelé ismerik a magyar kultúra értékeit nyilvánvalóan az az áldozatos és kitartó munka, melyet a Tallinni Magyar Intézet végez huzamosabb ideje, a legutolsó időszakban az agilis Dávid Gyula vezetésével.
A csapat lelkesen szervez programokat, előadásokat, vesz részt fesztiválok létrehozásában. Nem nagytestvéri lenézéssel, hanem a kultúra iránti igazi elkötelezettséggel. A kultúra esetünkben nem nagyképűséget és szolid unalmat jelent, hanem izgalmas előadásokat.
Tavasszal például volt szeren-csém megtekinteni a tallinni drámai színházban Háy János Gézagyerek című produkcióját. Igaz, ez csak afféle felolvasó színház, de a darab elég ütős ahhoz, hogy a színházi emberek elgondolkozzanak esetleg egy valódi előadás létrehozásán is. Bizony, a végén volt taps, ütemes is. És a dicsérő szavak sem hiányoztak. A fizetős közönség – mert az is volt – is láthatóan megelégedetten távozott. S még egy érdekesség. A már hivatkozott igen sudár és igen kékszemű leányok az egyetemről – nyolcan – fordították a darabot. Hozzáértők szerint igazán magas színvonalon. Ami nem könnyű feladat. Mert hát tudják milyenek a kortárs drámák? Sokszor igazán szókimondóak, mint ez a Háy János mű is. És észtül – hallhatjuk a sudár szőkéktől – közel sem lehet olyan cifrán, hosszan és durván káromkodni, mint magyarul.
Aztán akad itt költészeti fesztivál is. Egyik szombaton el is sétáltunk megtekinteni, meghallgatni Tallinn központjában, egy puritánságában csodálatos protestáns templomban. Jegyezzük fel, hogy a templommal szembeni csinos könyvesbolt kirakatában ismerős címlapot pillantunk meg. Csak közelebbről megszemlélve derül ki, hogy az bizony az Öreg néne őzikéje – észtül. Később még egy megbújó Petőfi kötetet is találunk.
Mondhatni tehát, van itt alapja a magyar költészetnek. Jelennek meg alkotások, készülnek fordítások, s tessék csodát látni, még közönség is akad hozzá. Nem is kevés. Pedig fura egy fesztivál ez. Az úgynevezett északi népek költőinek poémái hangzanak el – mindenki a saját nyelvén szaval. Norvégok, svédek, Feröer szigetekiek, izlandiak és a többi. Bár Magyarország nem kimondottan északi – de talán éppen a rokonságra appellálva – Dávid Gyuláék elérték, hogy mi sem maradjunk ki erről a rangos és itt igazán komolyan vett Pöhjamaade Luulesefestivalról.
Persze nem csak irodalom van. A szentendrei skanzen gyűjteményéből most év végéig tekinthető meg egy finnugor karácsonyi népszokásokat bemutató összeállítás. Az egyik legismertebb észt moziban a Söprusban fiatal magyar alkotók képregény-kiállítása tekinthető meg.
Na és persze a zene, különösen emlékezetes Bartók előadásokat sikerült összehoznia az intézetnek. Október 23-án A kékszakállú herceg várát mutatták be. A grandiózus vállalkozáshoz partnert találtak a magyar
nagykövetségben, a Pärnui Városi Zenekarban. Velük együttműködve és helyi szponzorok egész sorát megszerezve sikerült színpadra vinni a művet, amelyet Selmeczi György rendezett és vezényelt, és amelynek szólistái Meláth Andrea és Kovács István voltak. Az október 22-i pärnui előadást követően az október 23-i ünnepi előadás helyszíne az Estonia Nemzeti Operaház volt. Számos beharangozó cikket írtak az operaelőadásról a helyi sajtóban, de a produkció szakmailag is értő közönségre talált. Tallinnban tehát ismerik és szeretik a magyar kultúrát. Kell ehhez egy befogadó, érdeklődő közeg – és kell bizony egy csapat, amely tudja a dolgát, és fontosnak érzi amit tesz.
A közönség meg imádja az egészet. Magyarország tehát jelen van Észtországban.     Dési János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!